Sorozatok a pszichológia tükrében: Black Mirror

A tudományos pszichológia talán még soha ennyire nem volt közvetlen hatással a szórakoztatóiparra, mint napjainkban. Tekintve, hogy viszonylag fiatal tudományágról van szó, ez talán nem meglepő, mint ahogyan az sem, hogy a filmek, sorozatok sokszor mennyire naprakészen merítenek a legfrissebb tudományos eredményekből. A Virtuális Valóság terápiáról például mindössze a kilencvenes évek közepe óta beszélünk, hiszen előtte nem létezett az ezt lehetővé tevő technológia – ami egyébként még most is gyerekcipőben jár -, ám a kilencvenes évek végének legmeghatározóbb moziélménye máris a Mátrix filmek voltak, amelyek erősen építenek erre az épp csak megszülető technológiára. A koncepció sikere részben talán ennek is tudható be: a jövő, amelyet elénk tár, azért olyan hihető, mert a csírája már mindenki számára láthatóan ott van az aktuális jelenben, valóságos lehetőségként.

A Netfix sikerszériájában, a Black Mirrorban szintén éppen ez a lebilincselő. Gyakran összemosódik benne egy lehetséges közeli jövő képe a jelennel, amelyben élünk. Sok történetet, szereplőt elnézve valóban az az érzésünk, mintha egy kicsit torz tükörbe néznénk; ezekben a torz arcokban valahol felismerjük saját magunkat, ismerőseinket.

Az alábbiakban a kedvenc részeim emelem ki az utolsó két (3. és 4.) évadból, hogy egy kicsit mélyebben kielemezzem őket abból a szempontból, a pszichológia mai állása szerint valójában mennyire reális is a kép, amelyet elénk tárnak.

Ha még nem láttad a sorozatot, azt javaslom, előbb nézd meg, mert erősen SPOILERES sorok következnek.

Nosedive

nosedive

Szerintem ez az a rész, amelynek a gyökerei legmélyebbre nyúlnak a jelenkor pszichológiai valóságába, miközben egyszerre mutat egy torz, koromfekete tükröt a társadalmunknak.

Meglepő módon az, hogy hogyan alakítja a technológia a személyiségünket, viszonylag keveset kutatott téma, annak ellenére, hogy a “visszhang-szoba“, illetve a “szűrőbuborék” gyakran emlegetett jelenségek. Ennek kapcsán azonban nem szokott szó esni arról, hogy ezeknek az információszűrésen és torzításon túl egyéb hosszútávú, interperszonális (társas) és intraperszonális (személyen belüli) folyamatokat érintő hatásai is lehetnek. Arról is sokat hallani ugyan, hogy a lájk-függőség mennyire nem tesz jót az önértékelésnek és egészséges énképnek, és hogy főként kamaszkorban milyen káros, de arról még kevés fogalmunk van, hogy mindez társadalmi szinten és évekre kivetítve milyen változásokhoz vezet majd. Erre ad egy lehetséges –  és ijesztő választ a Nosedive című epizód.

A történet Lacie körül forog, akinek ez életét és vágyit teljes mértékben meghatározza az az a rendszer, amelyen keresztül az emberek a telefonjuk segítségével egymást értékelhetik egy öt pontos skálán. Durván leegyszerűsítve: ha valaki beszól, jól lehúzhatod, ha kedves  hozzád, akkor pedig adhatsz neki öt csillagot, így emelve a státuszát. Ugyanis ez a skála ebben az elképzelt társadalomban egyfajta osztályrendszert is képez, azaz minél magasabb valakinek a besorolása, annál több jogosultsága van – például hozzáférés különféle szolgáltatásokhoz.

Elsőre blikkre talán még nem is annyira taszító az ötlet: a kedves, barátságos embereknek járjon jobb élet, mint a bunkóknak. Valahol mélyen a legtöbben egyet tudunk érteni ezzel, ugye?

0f27d4579ebebe6d2ba12a8e8df2a845--black-mirror-nosedive-pastel-colors[1]
De kis hamiskás a mosolyod. / Köszi, a tied is.

Nos, gondoljuk újra, invitál a sorozat. Gondoljuk újra, hogy a népszerűségnek, a barátságosságnak, de még a kedvességnek az elbírálásakor is mennyire a bizonyos jól ismert, bejáratott sémákra támaszkodunk. Gondoljuk újra, hogy a “kellemetlen igazság” olykor mennyire szükséges, életmentő tud lenni. Felszabadító. Márpedig a rossz hír hozóját sehol nem szeretik. Ez pedig azt jelenti, hogy egy olyan társadalomban, ahol a népszerűség, a közkedveltség a legerősebb valuta, az őszinteség rövid úton hiánycikké válhat.

19uv4q

De hogy jön mindez a személyiséghez?

Azzal biztosan sokan tisztában vannak, hogy a Big Five a személyiségpszichológia jelenlegi meghatározó személyiségmodellje, amely öt vonáscsoport mentén modellezi az emberi személyiséget: Extraverzió, Barátságosság, Lelkiismeretesség, Érzelmi stabilitás,  valamint Kultúra/Intellektus. Azt viszont kevesebben szokták tudni, hogy a megnyugtatóan hangzó “Lelkiismeretesség” faktor eleinte  egy ideig “Konformitás” néven futott, illetve hogy a Lelkiismeretesség és a Barátságosság faktorok együtt elég jól jelzik egy személy konformitásának mértékét.  Ezek a faktorok ráadásul a többénél (pl. Érzelmi stabilitás, Intellektus) hajlamosabbak a környezet hatására változni, azaz valamivel kevésbé genetikailag-biológiailag meghatározottak. Az epizód által ábrázolt társadalomban is a pontrendszer leginkább ez a két jellemvonást erősítette fel, vagy legalábbis támogatta erősen. Megint csak: ha ezek valamennyire befolyásolhatóak, nem lenne-e vajon jó ötlet társadalmi szinten mesterségesen feltornászni ezeket a jellemvonásokat? Elvégre mindenkinek csak a javára válna, ha még lelkiismeretesebbek és barátságosak lennénk, nem?

Nem.

Ahogy a társadalom, úgy a személyiség is egy összetett rendszer, amelynek az egyes részei kölcsönhatással vannak egymásra. Ha elég erős a motiváció az emberekben arra, hogy bizonyos vonásokat kritikátlanul fejlesszenek magukban, az más – fel nem vállalt-vonások elcsökevényesedéséhez vezethet. Az epizód elég hihető módon mutatja be ennek a csoportnyomást és konformitást kihasználó mechanizmusnak a működését: aki eltér a csoport által előírt normától, azt lepontozással büntetik. Viselkedésmódosítás, magas fokon. Más kérdés, hogy attól, hogy – mivel ez áll jól felfogott érdekünkben – a viselkedésünk megváltoztatjuk, vajon az érzelmeink, gondolataink is megváltoznak?

A kognitív viselkedésterápia épp ezen a feltevésen alapul: változtasd meg az egyiket, és sok esetben a másik kettő is követni fogja. Ennek belátásához mellesleg nem is kellenek különösebb pszichológiai ismeretek, mert aki dolgozott már multinál, annak biztosan ismerős a jelenség, hogy a vezetőség által folyamatosan nyomatott lelkesítő kampányok, a csapatépítésben való részvétel valóban növeli a többség motivációját és elkötelezettségét a cég/márka iránt. Csakhogy…  (És aki dolgozott már multinál, azt is tudja, hogy ebből a szempontból is áll az aranyigazság: legalább két féle ember van…): a sokféleség kiirthatatlan jellege az emberi természetnek, amely nem csak társadalmi, de interperszonális tényezőkben is megnyilvánul. Avagy hiába a  mindent sziruposan beborító babarózsaszín-pasztellkék színvilág, ha valakinek a lelkében fekete dal csendül. Ahol pedig a csoport elvárásai összeütköznek erős, egyéni tulajdonságokkal, amelyeket lehetetlenség elnyomni, ott két út marad: vagy a nyílt lázadás, vagy a színlelés.

nosedive-cherry-jonesHősnőnk, és ahogyan látjuk, az emberek többsége ebben a disztópiában az utóbbit választja.

A Black Mirrorban azt szeretem leginkább, hogy a látszólag általános elmebaj közepette időnként felbukkan egy-két karakter, sokszor mellékszereplőként, akinek helyén van az esze és -főként- a szíve. A Nosedive cukorszirupos világában életmentő keserű pirulaként jelenik meg annak a kamionos nőnek az alakjában, aki egy darabig Lacie útitársa lesz annak kálváriája során.

Az útjuk során Susan elmeséli, hogyan ábrándult ki a pontrendszerből és szakított a férje betegsége és halála után a korábbi életével, amelyben ő is kényszeresen figyelte a beérkező értékeléseket. Susan egész lényéből nagybetűs szabadság árad, az a fajta szabadság, amit csak akkor ér el az ember, amikor már leszámolt mindenféle színleléssel és megfelelni vágyással. Lacie ezt ezen a ponton még nem érti, és érdekes módon – ez a legjobb, legszebb pillanata a résznek -, csak akkor kezdi el talán valamennyire kapiskálni, amikor a Naomi esküvőjén való ámokfutása után a fényben táncoló porszemekben gyönyörködik a cellájában. Ez a végső iróniája az egésznek: egy ilyen társadalomban az egyetlen hely, ahol igazán szabadok lehetünk, az a börtön. Az egyetlen hely, ahol nem vagyunk kitéve mások értékelésének, ahol már minden mindegy; ahol végre önmagunk lehetünk.

Már csak egy kérdés maradt: mennyire valóságos mindez? Nos, legutóbbi Uber utazásom végén a sofőr így köszönt el tőlem: “Köszönöm, hogy velem utaztál, öt csillagot adok neked!” – utalva az app értékelési rendszerére. “Ó, de kedves vagy, én is”, válaszoltam gondolkodás nélkül.

Lehet, hogy el kellett volna gondolkoznom?

San Junipero

san-junipero

Több részben is visszatérő motívum az emberi tudatnak a halál után valamilyen formában való letöltése, megőrzése, “életben tartása”, vagy egyszerűen csak a tudat különböző okokból történő sokszorosítása. Talán ezek a sorozatnak valóságtól leginkább elrugaszkodott pillanatai. Feltételezi ugyanis az tudatnak a testtől  – és így az agytól – külön történő létezését, amely feltételezés a jelenlegi pszichológiai-technikai tudásunk szerint sok sebből vérzik.

Először is, az elképzelés, hogy a tudat a testtől különválasztható, azon a descartes-i dualizmuson alapszik, amely az elmúlt pár száz évben uralta az elméről/tudatról való közgondolkodást. A XIX. században azonban agykutatás viszonylag korai szakaszától kezdve elkezdett egyértelművé válni, hogy az észlelésünk, gondolkodásunk, emlékeink mind a “hardware” – az agyunk – függvényei, újabban pedig az  embodied cognition (magyarul kb. testes észlelés) elmélete pedig azt mondja ki, hogy nem csak az agyunk, hanem az egész testünk meghatározza a tudatunk létrejöttét, funkcióját, célját és működését. A halmozódó bizonyítékok alapján egyre biztosabbnak tűnik, hogy az észleléshez, tanuláshoz, működéshez – az emberi agy számára ismert formában legalábbis – szükség van fizikai testre.

Másodszor, még ha az embodied cognition elméletét el is vetnénk a közeli jövőben, az emberi tudat “letöltését” lehetővé tevő technológia kifejlesztése valószínűleg a Mars gyarmatosításánál is távolabbi jövő teljesítménye lesz. Figyelem, kemény számok következnek:

Az emberi agy a jelenlegi tudományos konszenzus szerint nagyjából 170 billió sejtet tartalmaz, amelyekből mintegy 85 billió a neuron (ingerlékeny sejtek, amelyek ingerfelvételre és idegi ingerületek vezetésére specializálódtak), vagyis az információ továbbításért közvetlenül felelős sejt. Ezek durva becslések szerinte nagyjából 100 trillió kapcsolódást létesítenek egymás között – képzelj egy órási, rendkívül összetett és érzékeny kapcsolati hálót. Ahhoz, hogy egyáltalán szóba kerüljön az emberi tudat “letöltése”, nem csak magának a módszernek kidolgozását, de a tárolást is meg kellene oldani.

vlcsnap-2016-10-25-13h46m40s202
Heaven is a place on Earth.

Az arányok érzékeltetése véget: 2014-ben egy tudóscsoport sikerrel térképezte fel egy egér agyának összes neuronkapcsolatát – mondanom sem kell, a szerény kb. 71 milló neuronjával ez egy emberi agynál jóval egyszerűbb feladat volt. (Mindezzel persze nem  akarom kisebbíti a tudósok teljesítményét.) Az így létrehozott fájl – a “connectome”, azaz a neuronkapcsolatok digitális térképe -, 1.8 petabyte méretre rúg. Ez nagyjából egy olyan HD minőségű film méretének felel meg, amelyet 24 évig folyamatosan nézhetnénk. És hol van ez még az emberi agy méreteihez képest? Noha egyre hatékonyabbak vagyunk az információtárolásban – bizonyos becslések szerint az Internet 2020-ra eléri a 40 zettabyte-os méretet -, könnyen belátható, hogy az emberi agy komplexitásának kulcstartó méretre való zsugorítása még talán várat magára egy jó darabig.

A konkrét technológiai megvalósíthatóságnál viszont számomra még érdekesebbek azok az etikai kérdések, amelyeket a tudatunk letöltése – és sokszorosítása – felvet. Nyilván tisztában vannak ezzel a sorozat alkotói is, hisz a  Black Mirrorban ezeket az etikai kérdéseket boncolgatja húsba vágóan a legutóbbi évad első (USS Callister) és utolsó (Black Museum) része, ahogyan már a második évad White Christmas című epizódjában is terítékre kerültek.

Milyen jogok illetik meg az így létrehozott “másolatokat”? Másolatok, ezek/ők (?) csupán, szabadon felhasználható és törölhető adatok, vagy önálló jogon létező és érző emberi (?) lények?

A San Junipero című epizódban a fókusz  a tudatnak a test halála utáni sorsán van. San Junipero ugyanis egy tengerparti várost formázó virtuális tér, ahová az elhunyt személyek tudata kerül feltöltésre, amennyiben életükben ez volt a kívánságuk. Külön érdekesség, hogy a részhez az író az időseknél és Alzheimer betegeknél állítólag sikerrel alkalmazott nosztalgia terápiából merítette az ötletet, amely egy jelenleg a tudományos pszichológia által még kutatott, hivatalosan el nem ismert alternatív terápia.  A rész – és a főhős, Kelly – főbb dilemmái:

  • Elérhető és fenntartható-e autentikus, igazi boldogság ezen a helyen, annak tudatában, hogy itt semmi sem valós? Vagy inkább, ahogy Kelly is megfogalmazza, egy hatalmas temetőre hasonlít az egész, tele halottakkal?
  • Azon szerettei nélkül, akik régebben haltak meg, és így nem volt lehetőségük San Juniperóba költözni, vajon élvezheti-e (van-e joga élvezni) az örökkévalóságot?

San Junipero sok szempontból olyan, amilyennek legtöbben a mennyországot képzeli : mindig süt a nap, és örökké fiatalok maradunk. Egy másik szempontból azonban épp az ellenkezője, a pokol tornáca: a valótlanság tudata sokakat a gyors élvezetek hajszolására csábít, amelyben csakhamar kiégnek, és egy idő után céltalanul tengnek-lengnek az örökkévalóságban.

Mégis, a rész pozitív felhanggal zárul, Kelly és Yorkie kapcsolatának fejlődésének következtében, amely közben nem csak a virtuális, hanem a valós valóságra is kiterjed. A történet így engem József Attila sorára emlékeztet:

” Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat.”

Végső soron nem az örökkévalóság ígérete, hanem egy másik emberi lénnyel való – paradox módon igazi – kapcsolata az, ami meggyőzi Kellyt, hogy ebben a valótlan mennyországban történő létezés is jelenthet valamiféle értéket.

Hated in the Nation

Ahogyan már említettem a Nosedive című rész kamionsofőre kapcsán, a sorozatban finoman adagolva, elszórtan jelennek meg azok a figurák, akik a hétköznapi normalitást – vagy inkább az autentikus emberi létet mint értéket – képviselik. Az egyik kedvencem ilyen szereplőm az egész szériából a Hated in the Nation néha cinikus, néha kifejezetten szarkasztikus nyomozónője, Karin Parke:

Hated in the Nation
So done with this shit.

“Oké! Szóval a kormány egy pöcs. Ezt eddig is tudtuk.”

“Az Internet változékonyabb, mint az időjárás. Ez csak placebo gyűlölet. Nem is igazán úgy gondolják. A gyűlölet egy házasságon belül, na az az igazi. Az három dés.”

Nem csak a kormánnyal, de az Internettel kapcsolatban is erősen szkeptikus, és az epizódban ennek a két erőnek a találkozása jelent olyan méretű nemzetbiztonsági fenyegetést, amelyet aztán végül Parke nyomozónő minden cinizmusa sem képes elhárítani.

A mi szempontunkból idevágó rész pedig a “Gyűlölet pszichológiája” fejezetcímet viseli. A cselekmény fő mozgatóereje ugyanis az Interneten néha egy személy vagy csoport ellen végigsöprő gyűlölethullám és ennek következményei – vagy épp a következmények elmaradása.

Ki ne emlékezne Cecil, az oroszlán legyilkolásának esetére 2015-ből? Nem tudom, mennyire követtétek az eseményeket akkoriban – én érdeklődve figyeltem, hogyan dagad a gyűlölethullám a képernyők mögött, egészen addig, hogy az oroszlánt lelövő Palmers képtelen volt bemenni a munkahelyére, sőt, bujkálnia kellett. Igen, természetesen ami történt – Cecil legyilkolása -, egy szégyenletes példája a magát a teremtés koronájának gondoló embernek és viselkedésének, ám nem vagyok benne biztos, hogy mindenki, aki akkor magától értetődően becsatlakozott a gyűlölethullámba, valóban olyannyira a szívén viseli a természetvédelmet amikor a saját életmódbeli választásairól van szó. Mondjuk úgy, megvannak az erős kétségeim.

Az Interneten bárki könnyen Instant Igazságharcossá avanzsálhat, bármi legyen is  szívügye. Nem kerül komolyabb befektetésbe, sem anyagilag, sem időben, hogy felemeljük a hangunk. Pláne, hogy az online térben a másik egy elszemélytelenedett eszme  vagy sztereotípia csupán – nem Walter Palmer, hanem a Negyvenes Fehér Amerikai Férfi, Aki Azt Gondolja, Neki Mindent Szabad -, így sokkal könnyebben gyűlölhető.

Amiben Karin nyomozónőnek nincs igaza a fenti idézetben, hogy időnként ez a virtuális gyűlölet ki tud lépni az azt gerjesztő virtuális térből, és nagyon is háromdéssé tud válni. A határ az internetes, virtuális világ és a valós hétköznapi életünk között átjárható, és hogy mennyire könnyedén, arra talán csak az utóbbi évtizedben kezdtünk ráébredni, egy sor technikai újítás (amelyek lehetővé teszik az események valós időben való követését) következményeképpen. A gyűlölet, ahogy a Black Mirror és valós példák is mutatják (pl. online bullying) önálló életre kell, kimászik a képernyőről és Stevenson Mr. Hyde-jához hasonlóan tőlünk függetlenül ámokfutásba kezd.

USS Callister

black-mirror-breaking-bad-1514714611

Halk szavú, grafomán vagy kocka ismerőseim számára valószínűleg hasonlóan kínos-tanulságos élmény lehetett belenézni ebbe a tükörcserépbe. Első ránézésre egy klasszikus mesének lehetnünk szemtanúi: a csendes, tehetséges, ám a munkahelyén a nagyhangú, galád üzlettársa által elnyomott programozó törekvései arra, hogy megnyerje magának a céghez újonnan érkezett szépséges programozónőt.

A csavar ott van a történetben, hogy csakhamar kiderül: nem is olyan jószándékú ez a legkisebb királyfi, hanem valójában egy frusztrációit a virtuális világban kontroll nélkül kiélő zsarnok, aki mivel a való világban képtelen bármiféle konfrontációra, így szabad idejében a saját fantáziája által megalkotott világba menekül. Itt aztán nincs kegyelem: az őt ért legkisebb sérelmet is megtorolja. Ám végső soron nem is a kegyetlensége az, ami annyira szánalmassá teszi: amint azt figyeljük, ahogyan az általa megalkotott bugyuta scriptet játssza, ráébredünk, hogy lehet, hogy csakugyan zseniális programozó, de a lelki világa egyszerű, mint egy betonkocka; érzelmileg valahol megrekedt egy ötéves kisfiú szintjén.

A blogon korábban írtam már a “Rendes Srác” szindrómáról, és úgy érzem, ez most idevág. Ahogyan az a gyakran felhozott idézet is, miszerint:

“Every villainis the hero in their own story.”

  • “Minden gonosz a hős a saját történetében.”

 

Arkangel

Pszichológiai szempontból ez a másik kedvenc részem, mert ugyan a bemutatott technológia, az Arkangel – egy agyba ültethető mikrocsip, amelynek segítségével a szülők nem csak nyomon tudják követni a gyerekeiket, de korlátozni is képesek, hogy azok mit látnak vagy hallanak (csak nehogy felzaklassa őket valami!) –  kellőképpen futurisztikus, a megjelenített lelki-társadalmi folyamatok szintén nagyon is valóságosak, aktuálisak. Hány cikket is olvastunk az elmúlt években a helikopter-szülőkről?

black-mirror-arkangel

Nem, nem célom még egy bőrt lehúzni róluk, méltán szapulták már őket előttem elegen. Ami engem inkább foglalkoztat a rész kapcsán, az az, hogy a bemutatott fejlődésbeli visszamaradások, amelyek a kislánynál az Arkangel használata miatt következnek be, ezek ugyanis meglepően hitelesen vannak ábrázolva ebben a részben.

Angolszász nyelvterületen pár évtizede a pszichológia egyik leginkább kutatott területe az ún. Theory of Mind, amely magyarul tudatelmélet néven fut. Arra keres válaszokat, hogyan konstruáljuk meg magunkban azt, hogy mit lát, gondol és érez a másik személy, azaz hogyan építjük fel a saját fejünkben mások tudatát, és hogy ezen képességünk – mások tudatának belső modellezése – hogyan fejlődik ki. A terület népszerűségének oka elsősorban az autizmussal való összefüggése – elég jól alátámasztottnak tűnik ugyanis az elmélet, amely szerint az autizmus sok jellegzetessége a tudatelméleti képesség nem tipikus működéséhez köthető.

Az epizódban a kislánynál, Saranál ugyan nem alakul ki autizmus az Arkangel használatának következtében, de jól látjuk azt a folyamatot, amelynek során a környezetből érkező hiányos, erősen szűrt ingerek nem teszik lehetővé, hogy megértsen olyan alapvető emberi érzelmeket, érzeteket és társas jelenségeket, mint például a düh, a fájdalom vagy az agresszió.

Az régóta ismert tény, hogy ha a gyereket egy adott életkorban megfosztjuk bizonyos ingerektől, egyszerűen nem is fejlődnek ki az agynak a megfelelő részei – illetve pontosabban nem “specializálódnak” arra az adott feladatra. Például a beszéd esetén ha az  úgynevezett szenzitív periódusban nincs “input”, akkor később már nem, vagy csak részben, nagy nehézségek árán sajátítható el a folyékony beszéd képessége. (Legismertebb és legtragikusabb példa erre Genie története.) Habár az agy, főleg fiatalkorban, rugalmas, azért nem végtelenül rugalmas.

A társas kapcsolatok, helyzetek értelmezése, és azokban való navigálás is egy tanult képesség, amelyet rengeteg minta, tapasztalat során csiszolunk. A kellemetlen élményektől, konfliktusoktól mindenáron való óvás pedig egyértelműen nehezíti ennek a képességnek a fejlődését, nem csak az epizód világában, hanem a pszichológia – és valljuk be, a józan paraszti ész – szerint a valóságban is.

Metalhead

Az “ember a gép ellen”  felállás nem döbbenetesen új téma a szórakoztatóiparban. Olyan századfordulós klasszikusoktól kezdve mint a Világok Harca, ahol a marslakókat elsősorban a sokkal fejlettebb technológiájuk teszi félelmetessé, egészen az újkori klasszikusokig: a Terminátor filmekig, és megint csak, a Mátrix-trilógiáig.

A Black Mirror Metalhead című epizódja is ezt a toposzt lovagolja meg, annyi a különbséggel, hogy a fenti példákkal szemben nem bolygó-léptékű világégést, hanem otthonos kis tragédiát beszél el. A fémkutya és a nő harcában van valami mélyen személyes: Én és Te, szemtől-szemben. Engem, kövezzetek meg, de Hemnigway Az öreg halász és a tengerére emlékeztetett.

A rész röviden arról szól, hogy egy fekete-fehér, poszt-apokaliptikus világban egy kis csapat egy raktárépületbe készül épp behatolni, hogy megszerezzen valamit – nem derül itt ki, pontosan mit -, ami létfontosságú a haldokló kisgyerek számára, aki otthon vár rájuk. Az akció balul sül el: a raktárat egy robotkutya őrzi, aki rövid ám dinamikus vérfürdő során likvidálja a csapat tagjait; csupán egyetlen nő marad életben. Innentől kezdve az ő menekülését figyeljük; neki drukkolunk ujjtördelve, hogy sikerüljön meglépnie a rá vadászó robot elől.

A szükséges valóságfaktor természetesen most is megvan a történetben. Az egyik alkotó, Charlie Brooker bevallása szerint a részt a Boston Dynamics robotos videói inspirálták. Ha megnézed ezt az epizód után, garantáltan nem fogsz tudni aludni:

Téged is kiráz a hideg a videó láttán? Akkor talán érdekel a magyarázat, miért – és erre a pszichológiának egy most születő, ám rohamosan fejlődő ága, az ún. human factors psychology adhatja meg a választ. A tudományterület egyéb, praktikus kérdések mellet azt is vizsgálja, hogy az emberek hogyan reagálnak a gépekre és robotokra, hogyan alakulnak ki érzelmi reakcióik velük kapcsolatban, és mi befolyásolja a velük való interakcióikat.

Talán mondanom sem kell, de az egyik legfontosabb forrás a gépekkel kapcsolatos attitűdjeinket illetően a média, például a fent már említett, apokaliptikus víziót képernyőre vivő filmek, és igen, nyilván a Black Mirror Metalhead című epizódja is. Az attitűdjeink viszont, ismét csak, befolyásolják, milyen gépeket terveznek majd nekünk…  Így ér körbe a folyamat, amelyben a fikció a valóságból, a valóság pedig a fikcióból merít.

Ami miatt viszont végső soron felkerült ez az epizód a listámra, azok nem a hátborzongatóan valósághű robotkutyák, hanem az epizód utolsó képkockái. Ekkor ugyanis a kamera visszatér a kiindulási helyszínre. Megtudjuk, mi volt az a titokzatos dolog, amelyet meg akartak szerezni a beteg kisgyereknek.  A csapat kezdeti beszélgetését hallva ugyanis tudjuk: ez létfontosságú lehet, talán valami csodagyógyszer, vagy orvosi felszerelés, talán élelem. Valami, ami nélkülözhetetlen a túléléshez. Látjuk a dobozt, amiért ezt az iszonyatos – és végső soron hiábavaló – áldozatot hozták.

Amikor a kamera ráközelít a doboz tartalmára, én előbb egy pár másodpercig értetlenül bámultam a képernyőre.

tmp_bBQ9Gu_7028135d5f8e7514_mirror

Mert ami első pillanatra nevetséges irracionalitásnak tűnik – a mackó miatt volt az egész, ne már – az komolyabban átgondolva a dolgot éppen hogy értelemmel ruházza fel az egész történetet az elénk rajzolt sivár poszt-apokaliptikus világ keretein belül: végső soron az emberségünk az egyetlen, ami miatt a lehetetlenen határait feszegetve is képesek vagyunk harcolni.  A vizuális kontraszt a betonra borult mackók puhasága és a raktár csupasz keménysége között egyetlen képbe sűrítve jeleníti meg az epizód témáját: az ember-gép harcot.

 

Ha tetszett a cikk, hozzászólásban írd meg, melyik sorozatról olvasnál szívesen hasonlót!

 

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s