“Hogyan legyek kevésbé érzékeny?”

A fenti kérdést emailben küldted, és rögtön tudtam: írni fogok róla, de előbb még érlelnem kell magamban, mert amit mondani szeretnék, azt nem lehet elsietett szavak gyors képernyőre vetésével lerendezni. Sok mindent felkavart bennem. Rengeteg dolog, amelyről azt hittem, már a régmúlthoz tartozik, már lesüppedt a személyiségem azóta rárakódott rétegei alá, most ismét a felszínre mosódott.

A helyzet ugyanis az, hogy teljesen mértékben, fájdalmasan érthető és átérezhető a kérdésed által felvetett igény. Érzékenynek lenni valóban borzasztó dolog.

Sokszor olyan helyről jön a meg nem értés, ahonnan végképp nem várnád (ahogy hozzá kell tennem, fordítva is igaz: egy-egy értő tekintet a legváratlanabb pillanatban lehet balzsam a lelkedre). Legutóbb egy traumával kapcsolatos workshopon zajlott le az alábbi beszélgetés köztem és egy kolléganőm között:

Ő: És számodra mi a legnehezebb abban, amikor valaki megoszt veled egy traumatikus élményt?

Én: Az a sebezhetőség, ami körül veszi őket abban a pillanatban. Átérezni ezt a sebezhetőséget.

Ő: Átérezni a sebezhetőséget?!

Az első szó, általa értetlenséggel megismételve, szemmel láthatóan felzaklatta, már-már felháborította, mintha csak a füle hallatára káromkodtam volna egy cifrát. Terapeutaként – professzionális lélekgyógyászként – ugyanis azt az implicit nézetet vallja, hogy szigorúan el kell határolnia magát mindenféle gyengeségtől, sebezhetőségtől. Márpedig az érzékenységet legtöbben elsősorban ezekkel a tulajdonságokkal azonosítják, sokszor még lélekkel, pszichológiával foglalkozó szakemberek is.  Én viszont mind gyakrabban elgondolkozom, hogy egy hibás gondolkodás mentén ezzel a döntéssel vajon nem azt a beleérzőképességet vágják-e épp ki magukból, ami elengedhetetlen lenne ehhez a munkához? Igaz, nem vagyunk egyformák, és ha valaki úgy érzi, így tud leginkább hasznára lenni másoknak, ki vagyok én, hogy megmondjam neki, hogyan tegye a dolgát.

Szerencsére az ellenkezőjére is gyakran látok példát: olyan szakembereket, akik bele mernek menni  mások nem annyira kellemes érzéseibe, mert bíznak magukban és a tudásukban, hogy kezelni tudják azokat. Mégis, a fenti példa megmutatja, milyen sokan rettegnek az érzékenységtől, és mindattól, amit gondolatban hozzá társítanak:

Gyengeség.

Sebezhetőség.

Könnyek.

Félénkség.

Szégyenlősség.

Érzékenynek lenni tényleg  borzasztó, nem? Megértem, hogy szeretnél kevésbé az lenni.

Emlékszem, kicsi koromban amolyan ad hoc jelleggel jártam óvodába, mert mindkét oldalon szerető nagyszüleim voltak, akiknél néha napokat, heteket töltöttem, és ilyenkor nem mentem oviba. Nagyon szerettem a nagyszülőknél vendégeskedni, és külön kis gyerek-világom volt mindkét nagyszülői házban, eltérő szabályokkal és szereplőkkel, de sok minden közös is volt bennük. Rengeteget játszottunk, felfedezősdit, bújócskát és fogócskát, és néha játszottunk valóságosdit, amikor segítettem a ház körüli munkában, vagy “dolgoztam” a nagypapa műhelyében. (Ma persze nem hiszem, hogy sok gyereknek bejárása lenne asztalos vagy autószerelő műhelybe, de lám, valahogy túléltem: nem zuhantam bele a szerelőaknába és nem vágtam le a karom a szalagfűrésszel sem.)

Néha azonban mégis be kellett mennem oviba, és számomra az óvoda – noha akkor ezt így nem fogalmaztam meg magamnak -, egy ingerszegény, lebutított, titokzatosságától megfosztott környezet volt. Egész nap be voltam zárva egy terembe, ahol folyamatos felügyelet alatt behatárolt számú tevékenység közül választhattam. Mi volt ez a nagymamám gyümölcsöskertjéhez képest, a két meghasadt törzsű barackfával, a hordóban gyűlő esővízzel és az utca végén a gyerekszem számára végtelen búzamezővel? Vagy az asztalosműhely frissen gyalult fa -illatához és mindenféle különös, érdekes szerszámjához képest? Nem szerettem óvodába járni. Sokszor hazaszöktem, amiben kétségtelenül segített, hogy épp az óvoda tőszomszédságában laktunk.

Megutálni azonban csak akkor utáltam meg végképp, amikor egyszer, szintén több hetes kihagyás után, be kellett állnom egy játékba, mert mindenki más is részt vett benne. Magdi néni parancsa megfellebbezhetetlen volt. Még talán ezzel sem lett volna baj, ha a játék nem abból áll, hogy apró kis katonák módjára énekelve körbe-körbe meneteltünk, miközben megadott ritmusra kellett tapsolnunk. (Érdekes, most így felnőttfejjel még szürreálisabbnak tűnik az egész, mint akkor.) Hamar eluntam, és kitalált képekkel kezdtem el szórakoztatni magam, illetve azzal, hogy becsuktam a szemem, mert így könnyebben máshová képzelhettem magam. Egyszer csak Magdi néni ordítva megállította a csoportot – erre én azonnal kizökkentem a fantáziámból – és mindenki előtt hangosan lehordott, hogy az Enikő hónapokig nem jár óvodába, és most azt sem tudja, mit kell csinálni. 

Biztosan könnyedén bele tudod magad élni, milyen érzés volt ezeket a dörgedelmeket hallgatni ötéves gyerekként. Tele voltam zavarodottsággal és szégyennel. Összeszorult a torkom, és ha akartam volna sem tudtam volna megszólalni. Azt kívántam, bár elnyelt volna a föld, ott, Magdi néni, a dadus és a csoporttársaim megrökönyödött tekintetével kísérve. A könnyeimet nyelve meneteltem tovább, immár kínosan ügyelve arra, hogy véletlenül se vétsem el ismét a ritmust.

Azt hiszem, valami kettévált ekkor, talán a lelkemben, talán csak abban, ahogy a dolgokat osztályozom. Az odakint és az idebent;  a mechanikus menetelés és a színes, az izgalmas, a valódi. Ez után sokáig az kötött le, mások miért azonosítják a kettőt. Hogy miért nem látják a különbséget.

Az igazság az, hogy “a saját ritmusodra táncolni”, “eltérő szemszögből látni a dolgokat”  mindezek olyan dolgok, amelyeket a társadalom elvben (és regényekben meg filmekben) rettentően tud értékelni. Az egekig magasztalni, akár. A gyakorlatban sajnos már sokkal kevésbé. (Ez is egyike annak a sok hazugságnak, ami körülvesz bennünket.) A hétköznapi életben az emberek, csoportok dühösek az érzékenységből következő extra bonyodalmakért; a bűntudatért; az emlékeztetésért a saját legyilkolt gyermek-énjükre. Dühösek az érzékenységed miatt, mert a saját megtagadott érzékenységükre emlékezteti őket. Megcsóválják a fejüket és azt gondolják, miért nem tud nyelni egyet és túllendülni rajta. Miért ez a küzdelem?

Régen megijedtem ezektől a dühös, frusztrált emberektől – ma már csak sajnálom őket. Sajnálom, mert gyakran rettenetes veszteségeket cipelnek. Túl sokat nyeltek. Túl sokszor lendültek túl, anélkül, hogy megálltak volna megnézni, min is lendülnek túl. Már csak a menetelés maradt. Egyszer talán majd fel fognak ébredni negyven vagy ötven évesen egy életben, amihez nem sok közük van, egy olyan ember testében, akit megvetnek. Vagy talán nem: talán a halálig, vagy legalábbis a halált előtti pillanatokig játsszák a keményet, aki mindenen váll vonva lép túl. Vasembernek gondolhatják magukat, pedig csak Bádogemberek, akik elfelejtették, hogy egyszer nekik is volt szívük.

979bf032432307.5682770d4c983De még amikor el is jutsz eddig gondolatban, még amikor el is fogadod, hogy épp az érzékenységedből kifolyólag bizonyos szempontból nem hátrányban, hanem inkább előnyben vagy, akkor is jönnek a további buktatók.  Önmagában a felismerés, hogy másoknak meg más problémákkal kell majd megküzdeniük, még nem enyhíti a fájdalmat, a félelmet, a depressziót, az önbizalom-hiányt. Ezek többsége két dologból fakad: nem jó környezetben vagy, és még nem ismered fel a saját értékeidet.

Meg aztán, mit is lehet kezdeni ezzel az érzékenységgel? Hisz nem tesz sem különlegesebbé, sem tehetségesebbé. Csupán egy felhívás munkára, de néha úgy érzed, épp hogy visszahúz ugyanebben a munkában.  Szétszóródsz az ingerekben, a lehetőségekben; felőröl az, hogy túl sok mindennel nem vagy kibékülve, ahogy néha a túl sok szépség is szinte bánt a világban. Úgy érzed, ha hagynád, teljesen magába szippantana a külvilág, és ott belül megszűnnél létezni. Mint a Kis Herceg a rózsa fölé, üvegbúrát borítasz hát a lelkedre. Az érzékenység már csak ilyen magányos műfaj, főként fiatalon. Amikor még magad is félsz tőle.

Érzékenynek lenni valóban borzasztó.

Tudod, mi még a borzasztó? Hazudni magadnak. Megölni egy részed, kitépni a saját lelked élő szövetét. Feláldozni egy képességet csak azért, hogy beolvadj. Aranyat cserélni vasért. Ideig-óráig boldog lennél talán a cserével, boldog lennél, hogy végre épp olyan és épp úgy, és nem is érdekel, de ez a rövidtávú megelégedés nem éri meg azt az undort, amit akkor fogsz érezni, mikor egyszer a tükörbe nézve számot vetsz azzal, hogy mi mindent tettél meg pusztán mások elfogadásáért. És mivel – ne felejtsd – érzékeny vagy, minden hazugságod, önámításod és színlelésed Nesszosz-ingként égeti majd a csupasz bőröd.

Igen,  érzékenynek lenni valóban borzasztó. Azt hiszem, csak a legkeményebbek tudnak megmaradni annak.

Mert ha túléled mindezt – az értetlenséget, a dühöt, a gúnyt, a saját szomorúságod mindafelett, amit az emberek egymással tesznek, az önmagadban való kételkedést, az önbecsapásokat és kiábrándulásokat -, ha mindezt túléled, akkor addigra az iszonyatos nyomás alatt a lelked finom, áttetsző szövete átalakul egy misztikus, ijesztő anyaggá. Egyszerre leszel kemény, mint a gyémánt, és lágy, mint egy nyári fuvallat sejtelme.

És ennek a lehetőségét én nem szeretném elvenni tőled.

Így hát ne kérdezd tőlem, hogyan legyél kevésbé érzékeny. Hiszen az igazi, mélyben megbúvó kérdés inkább az, hogyan emlékeztess másokat a saját érzékenységükre. Egyszerre fognak érte gyűlölni és szeretni; (indokolatlanul) felnézni rád és  megpróbálni bántani. Ám ez nem számít majd, mert te végig nem csinálsz mást, mint ugyanarra a ritmusra táncolsz, amit egyszer öt éves korodban a szemed lehunyva hallottál egy kisvárosi óvoda kelkáposztafőzelék-szagú termében.

 

3 Comments

  1. tisztakék

    Pici gyerekkoromban én is kerültem ilyen helyzetbe, sőt ha belegondolok, nem csak egyszer… Aztán belém égett valami bűntudatféle, ami meg egy csomó kérdőjelet generált saját magammal kapcsolatban és elkezdtem kívülről, mások szemén át nézni az idebentet. És egyúttal bírálni is… Az írásod most valamit előemelt bennem, köszönöm hogy megírtad!

    Kedvelik 1 személy

    1. Tündérkeresztanyád

      Sokunknak vannak ilyen történetei, egy szintén hiperérzékeny barátnőmmel szoktunk néha egymásra ismerni a történeteinkben. És ezek valahogy végigvonulnak az életünkön, a mai napig fel-fel bukkannak hasonló helyzetek. Remélem, majd olvashatok a Te élményeidről talán a blogodon…? 🙂

      Kedvelik 1 személy

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s