Szuperszingli, autonóm, vagy csak nincs időm pasizni?

Szögezzük le az elején, hogy a szingli kifejezést mindig is rühelltem, és ezeddig kerültem, hogy önmagamra alkalmazzam. Ennek oka legfőképpen talán az, hogy sosem szerettem a párkapcsolati státuszommal azonosítani magam, amikor anno házas voltam se.  A házas nők vs. szingli nők összehasonlításokat és csörtéket nevetségesen tartottam – és tartom a mai napig -, hisz mindannyian különböző szakaszokon megyünk át az életben, plusz kinek ez, kinek az fekszik jobban, sült hülyeség az egyiket felmagasztalni, a másikat meg lefitymálni. Mindkettőnek megvannak a maga szépségei, kihívásai és vakfoltjai. (Némely közösségi profilt elnézve néha leginkább vakfoltjai.)  Aki szingli, majd szerelmes lesz, aki meg kapcsolatban van, majd kiszerelmesedik. C’est la vie. Igaz, egy kisebb százalékuk úgy marad hosszú távon, de manapság azért, valljuk be, elenyésző azoknak a száma, akik a legelső gyerekkori szerelmük mellett tartanak ki holtukiglan – és talán még nekik is megvannak néha a maguk kételyei és megbánásai.

Épp ezért kicsit idegen nekem a gondolat, hogy elképzelhető, hogy az egyik kategória mégis csak jobban fekszik nekem, mint a másik. Pedig másokkal kapcsolatban nem okoz nehézséget elfogadnom, hogy jobban szeretnek párkapcsolatban lenni, mint egyedül (ahogy leggyakrabban ez a helyzet), vagy hogy esetleg a párkapcsolatot túl korlátozónak érzik. Lassan azonban negyedik éve, hogy nem volt hosszútávúnak értékelhető kapcsolat az életemben (az on-and-off,  szigorú keretek között tartott pasikat nem tartom annak). És valójában, ha őszinte akarok lenni magammal, ez az eddigi legboldogabb időszakom.

satc1
Bocs, Carrie, de 1998 már húsz éve volt.

Nem olyan rég futottam bele a  “szuperszingli” kifejezésbe – ami biztos már régóta létezik, egyszerűen csak nekem eddig még nem jött szembe -, és a szkeptikusan felvont szemöldököm ellenére kicsit magamra ismertem benne. Jó, nem is kicsit.

A kifejezés az olyan egyedülállókat takarja, akik túl jók abban, hogy magukra támaszkodjanak. Nem arról van szó, hogy valamiféle glamúros filozófiát kerítenek a szingliségük köré, á la 2000-es évek eleje, hanem egyszerűen így alakult nekik, és olyan jól alkalmazkodnak a körülményekhez, hogy egy idő után joggal merül fel: miért is van szükségük egy másikra?

Az autonómia nyilván önmagában még nem rossz dolog, sőt, kívánatos, hogy az ember meg tudjon állni a saját lábán, fizikai és lelki értelemben is. Tény, hogy nagyon sokan nem képesek erre, amit bizonyít a rengeteg, sokadik párkapcsolatában köztes átmenet nélkül élő harmincas-negyvenes csecsemő. Ezzel szemben ott van a másik véglet, ami jelenleg én, és a hozzám hasonló sorstársaim lennénk.

Persze ha visszagondolok egész a gyerekkoromig, akkor voltak azért ennek jelei. Legidősebb gyerek voltam a családban, az iskolában motivált, éltanuló, a szüleimnek sosem kellett nyüsztetni a tanulásra. Valahogy mindig természetes volt, hogy önálló vagyok. Kamaszkoromban aztán menetrendszerűen jött egy igen erős érdeklődés a másik nem iránt, és jó darabig lekötött, hogy felfedezzem azt magamnak. Szerintem egész a házasságom végéig. Ha az ember volt szerelmes, többször is, voltak kapcsolatai, amelyek csak a szexről szóltak, és volt házas is, akkor nagyjából már mindent látott ezen a téren. Tizennégy év folyamatos párkapcsolatban-lét után mint egy pohár friss víz, olyan jól tud esni az egyedüllét.

Viszont – ahogy ezt egy barátnőmnek kifejtettem- az autonómia, a végtelen szabadság addiktív erősen egy idő után. Úgy hat az agyra, mint valami igen jó minőségű drog. Hogy ne kelljen letennem, annyira betábláztam magam az elmúlt két évben – munka, egyetem megint, önkénteskedés, kreatív hobbik -, hogy ha most hirtelen villámcsapásszerűen, pikk-pakk beleszeretnék valakibe, igencsak kihívás lenne helyet csinálni neki az életemben.

Az önállóság mellett egy idő után óhatatlanul az öntörvényűség is megjelenik. Lassan alig ismersz magadra – rácsodálkozol, hogy múltbeli helyzetekben hogyan tudtál olyan mérhetetlenül alkalmazkodó lenni. (Noha, ismétlem, akkoriban is megvoltak a viselt dolgaim.) Mégis, akkor legalább még próbáltam úgy tenni, mintha érdekelne mások véleménye, normák meg ilyesmi. Egy kapcsolatban rengeteg ilyen próbálok-legalább-úgy-tenni –re van szükség. Aki mást mond, az vagy önáltat, vagy pofátlanul hazudik. És tulajdonképpen nincs is semmi baj  a kompromisszumokkal, azokkal a dolgokkal, amiket kölcsönösen megtesztek a másikért vagy másik miatt, hisz ez benne van a pakliban. Baj azzal van, ha bebeszéled magadnak, hogy meg tudsz ezzel békélni, miközben rohadtul nem. És én attól tartok, jelenleg a rohadtul nem kategóriába tartoznék.

Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a nagy aduász, a de akkor majd egyedül fogsz megöregedni és meghalni sablon is teljesen elvesztette egykori fényét számomra (ha volt neki egyáltalán valaha), mióta számtalan emberi sorsnak, végállomásnak vagyok külső szemlélője. Az öregotthonok, pszichiátriai egységek, rehabilitációs otthonok ugyanis tele vannak idős emberekkel, akiknek van családjuk, gyerekeik. Némelyiket látogatják. Többségüket nem. És ez általában nem azért történik így, mert olyan borzasztó bűnöket követtek volna el a családjuk ellen, vagy olyan kiállhatatlanok, zsémbes vénemberek lennének.  (Plusz, ott van az a nem elhanyagolható, kellemetlen tény is, hogy a férfiak korábban halnak – ergo nagy eséllyel pár évet az életem végén mindenképpen egyedül töltenék.)

Mindeközben érzem én, hogy a világban sok dolog  – jelzáloghitel, szervezett üdülések, év végi ünnepek – nem egyedülálló emberekre van kitalálva, de valahogy ezeket is egyre jobban menedzselem. Már-már túl jól…

Mindezzel – megint csak -, nem az érvelés a célom bármi mellett vagy ellen, mindössze sorra veszem az előnyöket-hátrányokat, nézőpontokat. Hátha jutok valamire. Hátha meggyőzöm magam, hogy csupán döntés kérdése; hogy nem vagyok menthetetlenül szabadságfüggő.

Szuperszingli.

Túl autonóm.

Túl öntörvényű.

 

2 Comments

  1. Hanna

    Minden megvan 👍
    10 éve nem volt kapcsolatom, mostanában jövök rá, hogy milyen jól felvettem egy ritmust és tényleg olyan mint a drog 😄
    Legnagyobb beszólás idén egy férfitól: “azért valld be, hogy egy férfi erő olykor hiányzik a neked”
    Lol, 10 évben valahogy nem 😅😅😅
    Néha úgy érzem, hogy lelkileg erősebb vagyok mint sok pasi, ja és fizikailag sem vézna

    Kedvelik 1 személy

    1. Tündérkeresztanyád

      Na ez az. Azoknak az embereknek a nagy része, akikre felnézek a lelki erejük miatt, nők. Biztosan van férfi is persze, csak vagy én nem találkozom velük, vagy ritkább. Olyan pasi viszont már nem kell, aki nem képes önállóan meglenni, aki, mivel pici kora óta vagy anyuci vagy az aktuális barátnő istápolta, valóban “fél ember”. (Ilyen mondjuk nőben is bőven akad, tény.) Mégis, úgy érzem, ez is tovább nehezíti a dolgot számomra.

      Kedvelik 1 személy

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s