Az élet változik, a grafománia örök – 10 dolog, amit 20 évnyi naplóírás tanított

Idén a huszadik éve, hogy viszonylagos rendszerességgel írok naplót. Magam is meglepődtem ezen a felfedezésen, tekintve, hogy elég kevés stabil szokásom van. Most az évfordulón felbuzdulva újraolvastam az időközben felgyülemlett füzeteket, és összeszedtem a leszűrt legfontosabb tanulságokat.

1.Az emlékek átalakulnak, a leírt szó azonban kevésbé képlékeny anyag

Az őszinteséget általában nem árt magunkkal kezdeni, de ez nehezebb, mint gondolnád! Az emlékeink köztudottan megbízhatatlanok, és sokszor a későbbi információk, történések nagyban módosítják azt, ahogy a korábbi dolgokra emlékszünk. Ha  kicsit komolyabban veszed az önvizsgálatot, önfejlesztést, nem árt hát lecövekelni az élményeket a  fehér papíron.

Ahogy egy ismerősömnek kifejtettem: “You can’t explain it away. You can only cringe.”  – “Nem tudod félremagyarázni, maximum fintoroghatsz.”  Azaz ami ott áll leírva, feketén-fehéren, azt bizony elég nehéz utólag megmásítani.

2. A változás nem csak az emlékekre igaz

Az, hogy utólag igyekszel megmagyarázni a dolgokat, nem feltétlenül azért van, mert hazudni akarsz magadnak. Előfordul, hogy az időközben benned bekövetkezett  változás olyan mértékű, hogy az új énnek komoly erőfeszítésébe telik megértenie és befogadnia néhány, évekkel, évtizedekkel ezelőtti nézőpontot. Ez türelemre és együttérzésre tanít önmagaddal szemben.

i-have-lost-touch
“Már nem tartom a kapcsolatot bizonyos emberekkel, akik valaha voltam.” Joan Didion amerikai írónő a naplóírásról

3. Sokszor látjuk a jövőt, de nem hiszünk magunknak

Ha lehetőséged van a később történtek fényében visszaolvasni az egy adott helyzetre vonatkozó spontán gondolataidat, akkor sokszor meglepődsz, hogy bizonyos személyeket, eseményeket mennyire tisztán és pontosan láttál a kezdetek kezdetén, és később, ahogy egyre közelebb kerültél, vagy egyre jobban belebonyolodtál az eseményekbe, hogyan magyaráztad magadnak, hogy áááá, az nem is úgy van, csak…

Aztán évek múlva igazolódik be, hogy de, úgy volt, és hallgatnod kellett volna saját magadra. A naplóírás egyik legfontosabb hozadéka számomra, hogy az évek során megtanultam hallgatni erre a sokszor racionális magyarázatokkal elnyomott belső hangra.

4. A stílusod és a naplóíráshoz való hozzáállásod is formálódik

Ha összehasonlítom a bejegyzéseket, amiket tizenkét évesen írtam azokkal, amelyeket az elmúlt hetekben-hónapokban, akkor a legszembeötlőbb különbség, hogy míg tizenévesen  napi események, találkozások, társas kapcsolatok és azok elemzése töltötte meg a lapokat, valamiféle folytatólagos narratívába szedve, addig ma inkább a belső történések, gondolatok, ötletek vezérlik a tollam, legtöbbször a folytatólagosság igénye nélkül. Mégis, így is kirajzolódik egy elvontabb narratíva, a gondolatoknak egy organikus áramlása, ahol, ha visszaolvasom, megértem, hogyan jutottam A pontból a D-be. (Külső szemlélő számára viszont valószínűleg már kevésbé egyértelmű mindez.)

A másik érdekesség természetesen a nyelvek váltogatása: sokáig magyarul írtam, majd volt egy időszakom, amikor franciára váltottam, hogy illetéktelen szemek (főként anyám) ne férhessenek hozzá a titkokhoz. Ekkoriban még törtem a franciát, így rövid ideig tartott ez az időszak, mert frusztrált, hogy nem tudtam olyan pontosan kifejezni magam. Amikor elköltöztem otthonról, visszaváltottam magyarra. Aztán pár év múlva az angol kúszott be fokozatosan, egyre jobban kiszorítva az anyanyelvem – ez kevésbé szándékos váltás volt, inkább annak köszönhető, hogy napi szinten többet kezdtem el használni az angolt, mint a magyart. Jelenleg főként angolul írok, ritkán egy-egy gondolat erejéig magyarra váltva, amikor úgy érzem, az adott dolgot a magyar szó fejezi ki jobban.

5. Az önismeret rögös út, amire sokan inkább rá se lépnek

Késő húszas éveimben (jó tizenöt évnyi naplóírás után) sújtott le rám a felismerés, hogy

whether-youre-keeping-a-journal-or-writing-as-a-meditation-its-the-same-thing-403x403-nk40jw
“Akár naplót írsz, akár egyfajta meditáció számodra az írás, a lényeg ugyanaz: kapcsolatot ápolsz a saját gondolataiddal.”  Natalie Goldberg

amit én adottnak veszek, azaz hogy közeli barátságban vagyok a “sötétebb” oldalammal – félelmekkel, következetlenségekkel, kevésbé kívánatos vágyaimmal  -, az nem feltétlenül általánosan igaz mindenkire. Világrengető felismerés volt, hogy sokak látszólagos magabiztossága csak az önismeret nagyfokú hiányából fakad. Ha sosem nézel befelé, akkor minden rossz csak ott kint lehet, nem?

6. Ahogy egyre jobban megérted a dolgokat, egyre kevésbé zaklatnak fel azok

Köznyelvre fordítva, ahogy egyre öregebb leszel, egyre jobban leszarsz mindent. Ez mellesleg nem csak az én megfigyelésem, a tudomány is alátámasztja: az emberek személyisége az életük folyamán változik, mégpedig ahogy idősödnek, átlagban egyre kevésbé neurotikusok (szorongók, idegeskedők). Jó tudni, hogy ez tényleg így van. A c’est la vie hozzáállás sok mindenen átsegített.

7. Nem maguk az események számítanak, hanem hogy mit lépsz rájuk

Sokat ragoztam már itt a blogon ilyen vagy olyan formában, és még mindig nem találtam jobb megfogalmazást annál a klasszikusnál, hogy “nem a probléma a probléma, hanem a problémához való hozzáállásod a probléma.”

8. Nem vagy olyan jó ember, mint ahogy szeretnéd azt magadról hinni

Megint egy kis tudomány: mindannyiunknak egy sor illúziója van saját magáról, amelyek valamilyen szinten szükségesek a hétköznapokkal való megküzdéssel. (Ahogy mondani szoktam: a gyerekeknek azért kellenek mesék, hogy elaludjanak, a felnőtteknek meg azért, hogy reggel ki tudjanak kelni az ágyból.) Ezek egy szintig hasznosak és segítenek, egy szinten túl viszont kifejezetten veszélyesek és rombolóak tudnak lenni. Talán azt érdemes szem előtt tartani, hogy egyikünk sem alapállásból fasza csaj/csávó: a tetteink döntik el, kik vagyunk. De még jobb talán, ha nem is próbáljuk magunkat kategorizálni valamiféle előzetes ideál alapján. (Hogy ezt az ítéletektől mentes állapot hogyan lehet elérni, na az külön tanulmány, amin még dolgoznom kell.)

9. Egy sor dologra nem is számítasz, még röpke gondolat szinten sem

Ha valaki azt mondja a tizenkét (de akár a huszonöt) éves énemnek, hogy harminc éves koromra Skóciában fogok élni, mentálhigiéniés területen dolgozom majd, és egy sor barátom lesz különféle országokból és kontinensekről, hát akkor a tizenkét éves naiv kis énem az illetőt bizonyára kérdés nélkül pofánröhögte volna. (Mellesleg a huszonöt éves is.) Azt sem különösebben terveztem soha, hogy ennyi idős koromra férjhez megyek és elválok, és hogy minden fogadalmam ellenére megint az iskolapadban ülök majd (noha ezért erre utaló jelek voltak).

A probléma az, hogy legtöbben azt hisszük tudjuk,  hogy milyen lesz a jövőnk, hisz mi irányítjuk azt. Ez annyiban igaz, hogy persze, ezek mind az én választásaimból fakadtak, de tapasztalatom szerinte elég csapnivalóak vagyunk annak felmérésében, hogy mit fogunk akarni öt, tíz, tizenöt év múlva. Még egy ok, amiért nem is érdemes hát túl sokat aggódni rajta.

10. A rengeteg változás ellenére lesznek emberek és dolgok, akik/amik évtizedeken át kísérnek majd

Mint például a naplóírás.

 

Ha szeretnél többet megtudni az írás terapeutikus hatásáról, ezt a cikket ajánlom.A featured image forrása: Pixabay. 

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s