Ocean’s 8, Szellemirtók remake, és társaik

Garantált, hogy a közösségi média mozival kapcsolatos platformjai megint ideológiai összecsapások színtereivé változnak egy időre az új Ocean’s 8 filmnek köszönhetően. Ismerős a cím? A Geroge Clooney neve és arcéle által fémjelzett Ocean’s  széria sikeréről újabb bőrt lehúzni kívánó (ha a folytatások után még maradt rajta, noha bevallom, én személy szerint kedveltem a őket) mozifilmről van szó, annyi csavarral, hogy a népszerű rablóbanda tagjait ezúttal nők játsszák, többek között Sandra Bullock, Cate Balnchett, Anne Hathaway és Helena Bonham Carter. Impozáns lista, legalább annyira, mint az eredeti széria szereplőgárdájának nevei. A film ez alapján akár még jó is lehet.

Probléma nem ezzel van.

És névérték szerint nem is azzal, amivel “véleményként” bizonyára rengetegen előállnak majd, nevezetesen, hogy miért kell már azt is NŐKKEL remake-elni. Nem, nem annyi a kifogás, hogy miért kell már ezt is remake-elni (amit, megjegyzem, én még el is tudok fogadni, és azonosulni vele), na de számukra a szeretett széria megszentségtelenítésének legalja, hogy nőkkel (buzikkal; cigányokkal, érzitek a közös kategóriákat), teszik mindezt. Ezek a vélemények, azon túl, hogy társadalmi kórképet állítanak ki, nem sokat mondanak a műfaj által mégis csak felszínre hozott problémáról.

Mert igen, a probléma a remake-ségből ered. Értem én, hogy szívesebben szponzorálnak még Hollywoodban is (vagy főleg ott) olyan projekteket, amelyek esetében legalább valami minimális garanciát látnak arra, hogy visszatérül a beleölt töménytelen pénz. És egy előző film sikere, épüljön arra az új akár folytatásként, akár remake-ként, még mindig ilyen garanciának tűnik sok esetben, a rengeteg ordító ellenpélda ellenére is. Erre a praktikus megfontolásra rá lehet húzni valami éppen divatos ideológiát, ebben az esetben konkrétan a femnizmust, és aztán amúgy nagy ívben leszarni, hogy az adott ügynek (nemek egyenlő megbecsülése és tisztelete) használ-e, vagy éppen hogy árt az adott, eladni kívánt termék.

Márpedig határozottan úgy gondolom, hogy ilyen esetekben, mint az Ocean’s 8, vagy a tavalyi Szellemirtók női remake-je, igenis ártanak neki. Ártanak, mert tudatlanul (vagy tudatosan, de cinikus közönnyel) azt sugallják, hogy a női sztori az csak remake lehet. Az nem az Eredeti. Egy másodlagos gondolat. Már-már paródiája az eredetinek. Kicsit a patriarchátus egyik alapkövéül szolgáló bibliai teremtéstörténetre hajaz ez az egész: a nő mint utólagos gondolat.

Éppen ezért, mondhatnám, az ilyen remake-ek “feminizmusa” egy rosszul értelmezett, kiforgatott “feminizmus”, de nem mondom, mert azzal azt sugallnám, hogy a készítőknek eleve szándékában állt bármit is mondani női kérdésekről, sorsokról, történetekről, és nem csak a várható bevétel lebegett a szemük előtt. Őket baromira nem érdeklik a közösségi média platformjain zajló viták, maximum az ingyen reklám szempontjából.

Szerencsére azonban a helyzet nem olyan borzasztó, mint ahogy ez a tömegfilmekben megjelent furcsa, új divat sugallja. Még hollywoodi tömegfilmek között is találunk olyanokat, amelyeknek van értékes mondanivalójuk nőkről, nőknek és férfiaknak egyaránt. Vannak nagyszerű, lélegzetelállító filmek, amelyek közül sok klasszikussá nőtte ki magát az évek során, és nem látom, miért ne folytathatnánk szellemiségében inkább ezt a sort, a mindenféle remake-ek és szó szerinti értelemben vett folytatások helyett.

 

Végezetül álljon hát itt egy lista a személyes kedvenceimről:

Thelma és Louise: Mert mi mással is lehetne kezdeni?

Alien trilógia: És mivel lehetne folytatni? Avagy nincs még egy film, ami jobban megjelenítené a fogantatáshoz és szüléshez kapcsolódó legsötétebb félelmeket, amikről csitt, még véletlenül-sem-beszélünk. (Na jó, esetleg a Rosemary gyermeke.)

Frida: Ha már alkotás, ha már nők, ha már eladhatóság.

Mad Max – A harag útja: Kilóg a sorból, mert kicsit remake – kicsit folytatás, mégis idetettem, mert jó példa arra, hogy lehet okosan csinálni ezt a műfajt. Tipp: hát nem úgy, hogy egyszerűen fogjuk Mel Gibsont és behelyettesítjük  Charlize Theronnal.

A Faun Labirintusa: El nem tudom mondani, mennyi szinten érint meg ez a film, amit valamiért csak mostanában sikerült megnéznem, baráti ajánlásra. Mellesleg arra is remek példa, hogy, quelle horreur, pasi is tud mélyen feminista filmet csinálni.

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s