Miért nem attól félünk, amitől kellene?

“Az emberek félnek.” – P.

“Sose becsüld alá a csoportba verődött hülyék hatalmát.” – George Chaplin

Mind a népi, mind a tudományos pszichológia egyik kőbe vésett alapvetése, hogy a félelem az evolúció során azért alakult ki, hogy támogassa az egyén és ezáltal a faj önfenntartását: hogy segítsen időben észrevennünk és beazonosítanunk a ragadozókat, és elősegítse a menekülésünket.

Arra csak az utóbbi évtizedekben kezdtünk ráébredni, hogy a félelem már nem minden esetben vagy nem mindig jól tölti be ezt az önfenntartó funkciót, sőt, némely esetekben kifejezetten hátráltatja azt, vagy egyenesen az összeomlás, pusztulás felé visz bennünket. A különféle fóbiák, pánikbetegség csak egyik oldala az éremnek, és a cikkben most nem is ezekről szeretnék beszélni. Ugyanis még ezeket az egyértelműen visszafelé elsült mechanizmusokat leszámítva is úgy tűnik, hogy egyre rosszabbak vagyunk annak felismerésében, mitől is kellene félnünk – így pedig esélytelenek vagyunk abban, hogy időben megfelelő lépéseket tegyünk. Pláne, ha közben meg az olyan dolgoktól való rettegés tartja fogva a gondolatainkat, amelyeknek a bekövetkeztésének a valószínűsége elenyésző, illetve amelyek felett nincs vagy csak minimális a kontrollunk.

Rengeteg népi hiedelmünk van a félelemmel kapcsolatban. Beszélünk “egészséges félelemről“; illetve “jobb félni, mint megijedni“, tartja a közmondás. Az alábbiakban arról fogok beszélni, egészséges emberek esetében is mikor és hogyan szolgálja a félelem az önfenntartás helyett az önpusztítást, vagy egyszerűen csak az önáltatást; mik a beépített korlátai és miért nem feltétlenül jobb félni, mint megijedni.

Három példát fogok hozni a közgazdaságtan, kriminalisztika és a farmakológia területéről, aztán ezeket elemzem tovább.

  1. A 2008-ban kirobbant gazdasági világválság

Ez az egyik kedvenc példám, ugyanis nem csak hogy szinte senki nem látta előre, mekkora hatással lesz az elkövetkező évtizedben a világra a jelzáloghitel-lufi kipukkanása, de utólag is kevesen beszélnek arról, hogy pontosan mekkora jelentősége is volt/van a 2008-as eseményeknek a jelenkor politikai fordulataira. (Ha az 1929-ben kirobbant nagy gazdasági világválság utóéletét nézzük, az rövid- és hosszútávon is elég borús képet fest.)

Mégis, bár nehéz felmérni ezeket a hatásokat, az azonban biztosnak tűnik, hogy egy ilyen válság legalább átmenetileg világszinten forgatja fel és változtatja meg emberek millióinak életét, és hogy (közgazdászok szerint is) időről-időre az emberiségnek számolnia kell hasonlóval. Ennek ellenére legtöbbeket teljesen váratlanul és felkészületlenül,  derült égből villámcsapásként ér.

A 2008-as válságot, amelynek kiváltója a rendszerben lévő hibák, megfelelő pozícióban lévő és tudással rendelkező emberek nemtörődömsége, és a fogyasztói oldalról való tájékozatlanság és carpe diem felfogás volt, nagyon kevesen látták előre. Nem lehetett a sajtóban főcímeken olvasni, hogy “össze fog omlani az ingatlanhitelezés.” Nem voltak tele az újságok jól menő bankárok vagy a devizahitelekkel magukat túlvállaló családok képeivel, elrettentő képaláírásokkal kísérve.

Miért nem látta senki előre a gazdasági válságot? Miért nem rettegtek az emberek, amikor felvették a sokadik, anyagi lehetőségeikhez képest irreális hitelt?

Először is, pár, a világgazdaságra nagyobb rálátással rendelkező üzletember, közgazdász már 2006-ban is próbált figyelmeztetni – ahogyan ma már tudjuk, eredmény nélkül. Egyrészt mert akik még időben  tehettek volna valamit, nyilván nem voltak motiváltak abban, hogy tegyenek (mert inkább abban voltak motiváltak, hogy a lehető legtovább elfedjék a következményeket a nyilvánosság elől), a köztudatba pedig nem tudott betörni a vészharangot kongatók üzenete, hisz ehhez valamennyire át kellett volna látni, hogyan is működött a hitelezés, és hogyan lesz az akkori rendszer előbb-utóbb fenntarthatatlan. Nem volt egy egyszerű kép, egy “ellenség”, akitől lehetett volna rettegni: az evolúció során a félelem nem arra alakult ki, hogy közgazdasági összefüggésekre hívja fel a figyelmünk. Így nagyon könnyen ringatták magukat milliók hamis biztonságérzetbe.

A félelem evolúciós útjából következik, hogy nem általában a veszélyre figyelmeztet bennünket, hanem nagyon jól működik bizonyos fajta veszélyek esetén, míg más helyzetekben teljesen használhatatlannak bizonyul. Az összetett, sokak számára elvont gazdasági összefüggésekben rejlő veszélyek például ilyen helyzetet jelentenek. A csavar ott van, hogy ma a megélhetésed (és egészséged) előbb kerül veszélybe a munkád elvesztése, vagy jelzáloghiteled törlesztőrészletének megduplázódása miatt, mint amiatt, hogy ragadozók támadnak rád lesből a sarki közértbe tartva.

Persze az érzelmeknek az egyik sajátossága, hogy bármilyen tárgyra “rátapadhatnak”: a külvilág bármely tárgya kaphat érzelmi színezetet. Így megfelelő tapasztalatok útján megtanulhatunk félni, óvatosnak lenni akár viszonylag elvont dolgokkal szemben is  – ez a hihetetlen rugalmasság az egyik tényező, ami miatt az érzelmek (és a félelem) valószínűleg nem fognak eltűnni hosszú-hosszú evolúció után sem. A másik tényező a félelem esetében feldolgozás gyorsasága: amikor megtanultunk egy ingert fenyegetőként azonosítani, akkor annak az adott ingernek a feldolgozása elsőbbséget fog élvezni az agyban, elősegítve ezzel a gyors reakciót.

A félelem valójában bizonyos fajta veszélyek esetében olyannyira jól működik, hogy akkor is megszólal bennünk a vészcsengő, amikor az adott veszély egyáltalán nem releváns az életünkre. Ahogy már említettem, nagyobb eséllyel aktiválódik a félelemközpontunk az evolúciós múltunk által kódolt ingerek esetén. Ragadozók, idegen csoportok, természeti katasztrófák, olyan dolgok, amelyek évezredek óta velünk vannak: ezeknek sokkal alacsonyabb ingerküszöböt kell megmászniuk,  hogy rettegni kezdjünk. És amíg ezektől rettegünk, akár teljesen észrevétlenül a hátunk mögé osonhat egy hitelválság.

2. Bűnügyi statisztikák 

Ez a másik példa, ami azt mutatja, hogy az ösztöneink (és érzelmeink) sokszor bizony félrevezetnek bennünket. Azt persze már sokan tudják, hogy például a klasszikus, “sikátorban kést nyomnak a torkomhoz és megerőszakolnak” forgatókönyv inkább a kivétel azt illetően, hogyan is történik általában a nemi erőszak, mégis, a valós számokat hallva legtöbben először megdöbbennek: a szexuális erőszak ugyanis kevesebb, mint egyharmada esetében idegen az elkövető: mintegy 70%-ban tehát az erőszakoló ismerős, barát, családtag. A gyilkosságokra nagyjából ugyanezek az arányok vonatkoznak, persze vizsgált országtól és periódustól függően vannak eltérések, de a tendencia megegyezik.

(További rettentő okos tanács a statisztikáktól: ha csökkenteni akarod az esélyét, hogy nemi erőszak áldozatává válj, ne szüless nőnek, ha pedig azét, hogy gyilkosság áldozata legyél, ne szüless férfinak.)

Az agyunk egyszerűen a kívülről jövő fenyegetésre van beállítva, nem arra, hogy a saját csoportunkon belül monitorozza a figyelmeztető jeleket. (Persze itt olyan fogalmak is bekapcsolódnak, mint a bizalom, saját/másik csoport elkülönülése stb.) Ennek következtében viszont mindig kiszolgáltatottabbak leszünk olyan veszélyek iránt, amelyek csoporton belülről (vagy hozzánk közel álló személyektől) leselkednek ránk.

Talán tudta ezt Dante is, amikor a pokol legmélyebb körébe azokat száműzte, akik a bennük bízókat árulják el.

3. Drogok vs. alkohol?

satc1

Puccba vágott nagyvárosi nők egy glamúros helyen minden bizonnyal drága koktélokat szürcsölnek. Szeretnél ott ülni te is, nem?  – Most egy pillanatra képzeld el, ha a droghasználatot is így ábrázolná a média, mondjuk ez a kép jönne szembe a havi Cosmóban egy hétvégi csajos progit ajánló cikk mellett:

cocaine_queen_3_by_zmartwychwstala

Felháborodtál?

Akkor most bizonyára néhány sokkoló tény következik számodra: a különféle szerek addiktivitását (azaz hogy mekkora arányban okoz függőséget az adott drog) vizsgáló két leggyakrabban hivatkozott skála, a Henningfield és a Benwitz skála szerint is az alkohol a kokainnal közel azonos mértékben addiktív, sőt, a Henningfield skálán meg is előzi azt. Itt azonban nem áll meg a dolog, hiszen ha a tényleges függők számát nézzük, akkor azt látjuk, hogy az alkohol sokkal nagyobb társadalmi probléma, mint mondjuk a kokain vagy akár a heroin. Több erőszakos bűncselekmény történik alkohol, mint bármely más drog hatása alatt, és az alkoholfüggőség egészségügyre mért súlya pedig magasan túlszárnyalja az egyéb drogok fogyasztásához kapcsolódóan rárótt terheket. (A másik hasonlóan katasztrofális hatású szer a nikotin, de az ellen már legalább egy ideje megy a kampányolás, míg az alkohol népszerűsége, úgy tűnik, töretlen.)

Mondhatnánk, hogy ezeknek az adatoknak egy bizonyos része magyarázható azzal, hogy az alkohol legális, míg a többi szer illegális, azaz nehezebben elérhető, és mindössze az alkohol könnyű elérhetősége az, ami ebbe az irányba viszi a statisztikákat. Ám szerencsére volt egy érdekes történelmi periódus az Egyesült Államok történetében (igen, majdnem olyan érdekes társadalomlélektani szempontból, mint a mostani): a szesztilalom ideje. Meglepő módon az alkoholfogyasztás és a hozzá kapcsolt negatív hatások közvetlenül a szesztilalom bevezetése után csökkentek ugyan valamelyest, de néhány éven belül mégis soha nem látott mértéket öltöttek, jóval meghaladva a szesztilalom bevezetése előtti fogyasztást.

Nem, a példával természetesen nem a kokainfogyasztást akarom népszerűsíteni, mindössze azt akarom illusztrálni, hogy ma már sokszor nem egy veszély valós nagysága határozza meg,  mitől féljünk, hanem a társadalmi konszenzus és a kultúra, amiben élünk.  Az előző két példával ellentétben, ami az ösztönök és az evolúció szerepét vizsgálta, ez most arra hívja fel a figyelmet, hogy társadalmilag is kondicionálva vagyunk, mitől féljünk és mitől ne, és ez nem mindig kifejezetten a mi egyéni érdekünk tükrözi. (A következő kérdés, amit érdemes megvizsgálni, hogy akkor kiét.)

Foucault írja, hogy a modern liberális demokráciák sem létezhetnek a félelem kultúrája nélkül – az “illiberális” demokráciákban pedig még egyértelműbb a mesterségesen gerjesztett és fenntartott félelem. A legnagyobb különbség talán az, hogy a liberális demokráciában a félelem a szabadság mellett az érme másik oldala: bizonytalanságtól, munkanélküliségtől, a társadalmi státusz elvesztésétől félünk, míg az illiberális demokráciában illetve a totalitárius államban az államgépezet általában komoly erőket fektet abba, hogy ezt a félelmet inkább külső fenyegetésre vetítsék ki az emberek.

Szerencsére a történelem során kifejlesztettünk egy másik remek fegyvert, ami kifejezetten a jelenkor bonyolult társadalmi valóságában való navigálást szolgálja: a kritikus gondolkodást. (Már aki; és ugye a mai politikai klímában kritikus gondolkodásról beszélni már-már a félelembeszédnél is ódivatúbbnak tűnik.)

Összetett téma ez, amit nehéz (lehetetlen) egy blogbejegyzésben összefoglalni, mégis, a félelemről nagyon fontos lenne többet beszélnünk, hiszen számtalan példa bizonyítja, hogy ha nem vagyunk tisztában vele, hogy mitől, miért és hogyan félünk – és hogy objektíven megalapozott-e a félelmünk -, az nem csak egyéneket, hanem egész társadalmakat sodorhat válságba.

További olvasnivalók,  információforrások:

  • A hitelválságról egy klasszikus: Michael Moore: Kapitalizmus: Szeretlek! című dokumentumfilmje
  • Thomas Lemke, Lars Thorup Larsen, Thor Hvidbak: Fear. Esszégyűjtemény, amely a félelem szerepét vizsgálja a társadalom szervezésében és működésében. Sajnos úgy tudom, csak angolul elérhető.
  • A különféle drogokról jól és hitelesen beszél Zacher Gábor, például ebben és ebben a videóban.
  • A magyar bűnügyi statisztikák itt érhetőek el. 

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s