Levél a barátnőm pasijához

Elképzelt levél egy képzeletbeli férfihoz. 

 

Szia!

Talán így hirtelen nem is tudod, ki vagyok. Igaz, találkoztunk egyszer-kétszer, te éppen jöttél én pedig mentem, vagy fordítva. Biztosan névről is jól ismersz, és talán megesett egy-két udvarias szóváltás, méregető pillantás, sőt, számomra egészen érdektelen dolgokat tudok például az alvási szokásaidról, de azt semmi esetre sem mondhatnám, hogy személyesen, jól ismerjük egymást. Azért én így ismerve-ismeretlenül is bátorkodom írni neked.

Az ok, amiért úgy érzem, billentyűzetet kell ragadnom, az az, hogy szeretnék kérni tőled valamit. Nem, ne aggódj, nem kölcsön kell. A kérés nem anyagi jellegű, és még csak nem is a fürdőszobapolcot kell felfúrni.

Igaz, azt sem mondanám, hogy a kérésem nagyon könnyen teljesíthető, ugyanis tudom, hogy egy vita hevében sok olyan dolog is kiszalad az ember száján, amiket nem gondol komolyan. Amiket később megbán, és azt kívánja, bár visszaszívhatná őket. Mégis azt szeretném kérni tőled, hogy kicsit jobban gondolt át a szavaid, mielőtt kimondod őket.

Tisztában vagyok vele, hogy most azt gondolod, semmi jogom ilyesmire kérni téged, írni neked. Ez bizony engem is elgondolkoztatott, de aztán arra jutottam, hogy talán csak arról van szó, hogy senki sincs, aki elmondja neked. Te ugyanis nem voltál ott, hát nem tudhatod, mennyire igazságtalan, amikor lebecsmérlő szavakkal beszélsz Róla. Te nem voltál ott, fogalmad sincs, hiszen nem is lehet.

De én ott voltam, és el tudom mondani neked.

Ott voltam, amikor a padlón volt. Ott voltam, amikor – részben az elődödnek is köszönhetően – olyan lelki, anyagi, testi mélypontra került, ahonnan néha talán maga is azt hitte, nincs visszamászás. Együtt sírtunk, és együtt nevettünk az élet pofátlan nyomorán.  (És Ő még ebben kétségbeejtő helyzetben is jó barátnőként meghallgatta az én gondjaimat, amelyek most visszagondolva akkor  luxushisztinek tűnhettek számára.) Együtt próbáltuk megérteni az érthetetlent, azt, ahogyan a bajokat nem ismerő gondtalan fiatalság egyik pillanatról a másikra lesz múlttá. Akkor nem tudtuk, hogyan lesz képes ebből – hogy lehet bárki képes – felállni.

Később láttam, éreztem, ahogy mindegy egyes kis lépésért, az életbe való visszatalálásért meg kellett küzdenie, és én végig szurkoltam ezekhez a lépésekhez, noha segíteni nem mindig tudtam annyit, amennyit szerettem volna. Azt viszont tudtam, hogy Ő erős; nem könnyen elroppanó fából faragták, és hogy meg tudja vívni a saját harcait, hiszen azokat egyébként is csak ő vívhatja meg. Rettentően büszke vagyok rá, hogy sikerült neki.

Persze voltak hullámvölgyek azután is, immár mindkettőnk életében, de egy dolog mindig biztos volt: mindig ott voltunk a másik számára, ha a földrajzi távolság miatt másként nem is, végtelenül elfogult nézőként azért drukkoltunk, hogy sikerüljön a másiknak. És magunkban tudtuk, hogy úgy is lesz, hisz ugyanabból a fából faragtak minket: szívós, nem könnyen elroppanó fajtából. Abban, hogy a saját harcaimat meg tudtam harcolni, felmérhetetlen szerepe volt annak, hogy az ő példáján láttam: lehetséges! Mindenből fel lehet állni, ki lehet kerülni erősebben, bölcsebben, boldogabban, mint ahogyan belekerültünk.

Azt szeretném, bár te is ismernéd ezt az utat, bár te is látnád, milyen erős Ő. Bár értenéd – nem csak elbeszélésből tudnád, hanem igazán megértenéd – honnan jutott oda, ahol most van, mielőtt könnyelműen ítélkeznél a jelen felett. Ha ehhez a megtett úthoz mérnéd a szavaidat, mielőtt kimondod őket. Ha te is büszke lennél Rá, minden egyes nap.

Jó elnézni a képeiteket, amelyeken boldog, nevet bele a kamerába: nagyon megérdemelte ezt a boldogságot! Szeretném, ha még sok örömöt megélnétek együtt, és soha többé nem kellene  éjszakába nyúló  beszélgetések során összekaparnia valami kis elveszett reményt, valami elfelejtett önbecsülésdarabkát, amire támaszkodva újra lehet alkotni önmagát. Szeretném, ha most már mindig ilyen teljesnek,  bizakodónak, szeretettel telinek látnám.

Én nem tehetek egyebet, mint elmondani mindezeket. A többi teljes mértékben a ti dolgotok. Nekem nincs más feladatom, mint elfogult nézőként szurkolni, hogy minden a lehető legjobban alakuljon, és hogy nagyon boldogok legyetek együtt. Hogy a másikban mindketten megtaláljátok azt, aki támogatni tudja őt a hétköznapok során, és aki olyankor is feltölti, amikor úgy tűnik, az egész világ lefelé nyomja. Aki társa, támogatója, szövetségese tud lenni.

Ám ha  valamiért mégsem így alakul,  biztos vagyok benne, hogy tudja: sosem kell majd egyedül lennie a darabkáival az újjáépítés közben.

2 Comments

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s