Virágok, jelek, férfiak

Néhány szál levendula levendula az öltözőasztalomon. Már megszáradtak, de az illatuk még mindig betölti a szobám, a csípős őszi reggelen is visszaidézve a Skóciában olyan értékes napfényes délutánokat.

Nem csak a nyarat, de virágcsokrokat is eszembe juttat a múltból. Legfőképp azokat a mezei virágokból válogatott, frissen szedett csokrokat, amivel néha apám állított haza, és tette őket büszkén az asztalra, neked szedtem, mondta ilyenkor anyámnak.

A kisvárost, ahol laktunk, legtöbb oldalról szántóföldek határolták, amik június elejétől kezdve virágba borultak: pipacs, búzavirág, kamilla tarkította őket. Apám gyakran elmotorozott a város széléig, ahonnan egyébként sem laktunk messze, hogy szedjen belőlük.

Nyár vége felé néha egy ágas-bogas, hatalmas tüskékkel teletűzdelt, kiszáradt ördögszekérrel állított be. Anyám ezeket a kórókat még nagyobbra értékelte, mint a színes mezei virágokat, főként, mikor apám játékos-büszke szemrehányással megmutatta a szúrásokat a kezén, amit az ördögszekér begyűjtése során szerzett. De hiszen épp ezért csinálták, a szúrások miatt. Ez volt az értelme. Az ördögszekerek ősszel a teraszon sorakoztak, amíg csak a megerősödő októberi szelek el nem görgették őket onnan ki tudja, hová.

Azok között a virágok között, amiket  én kaptam életem során, nemigen voltak ördögszekerek, mezei virágok is utoljára talán kisiskolás koromban. Nem, nem emlékszem vadon nőt virágokra. Üvegházakban termesztett hibrid rózsák, tulipánok, orchideák képe ugrik be. Különösen annak a csokornak a képe, amit utoljára kaptam az ex-férjemtől, amikor már a szakításunk után-közben hazalátogattam Pestre. Mert hogy a rengeteg beszélgetés során feljött ez is. A virágok. Miért is ne a virágokat hibáztassuk a hazugságok, őszintétlenségek, megjátszások, gyávaságok tengerében? Mintegy megrendelésre tehát, volt virágcsokor a reptéren.

Virágoktól én még életemben így nem ijedtem meg. Ezt meg melyik temetőből, melyik sírról loptad, szaladt ki majdnem a számon, de türtőztettem magam – nem éppen pozitív indítás lett volna. Utólag visszagondolva viszont ez az öncenzúra is csak egy volt a sok megjátszás közül. Amikor úgy teszek, mintha nem rémisztene meg, hogy nem ismer. Hiszen ha ismerne, akkor nem állítana ide ezzel a vörös selyempapírba csomagolt fellengzős, de minden személyességet nélkülöző csokorral. Útközben kaphatta fel a benzinkúton? Mit várt ettől? Mi az értelme ennek? Aztán persze hamar nyilvánvalóvá vált, hogy részéről is csak megjátszás volt. Mint amikor valaki úgy próbál táncolni, hogy látja, hogyan mozognak a többiek, viszont nem hallja a zenét. És ekkor már nem fájt. Ekkor megértettem a rossz érzéseimet, az elvágyódásomat, a libabőrt a karomon sokszor. Az ürességet a mosolyában.

Azóta nem is szeretek virágot kapni. Régimódi, elavult szokás, ráadásul túl sokat árul el az ajándékozóról. (A viktoriánus kor széplelkei nem véletlenül alkottak külön jelrendszert, szó szerint virágnyelvet.) A virágok beszélnek, árulkodnak. Elmondanak olyan dolgokat, amelyeket nem biztos, hogy akarok tudni. Dolgokat, amelyeket nem biztos, hogy az ajándékozó tud magáról.

Viszont, ahogyan gyerekkoromban, most sem lakunk messze a város szélétől. Az utca végén kanális, a kanális mentén nyáron embermagasra megnövő vadvirágok hada. A thistle, a mezei bogáncs, amely mellesleg Skócia nemzeti jelképe is, itt is, ott is felbukkan tüskék szegélyezte lila fejével a virágrengetegben. Könnyű szívvel sétálok köztük, és nem fog el a vágy, hogy letépjem őket.

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s