A Legfontosabb Kérdés

Tizenöt éves korom óta, egészen két évvel ezelőttig szinte folymatosan hosszútávú kapcsolatokban éltem. Emiatt nem vettem észre valami nagyon lényegeset.

Nem fogok zsákbamacskát árulni: ma már tudom, hogy annak, hogy egy három-négy hónapos átmeneti időszakot leszámítva kamaszkorom óta sosem töltöttem huzamosabb időt párkapcsolaton kívül, az egyik legfőbb oka, hogy menekülésre használtam ezeket a kapcsolatokat. Mert ott mélyen, legbelül nem bíztam abban, hogy a saját lábamon is meg tudok állni. Mert pánikba esetem, hogy ki kell találnom, ki is vagyok én. Persze emiatt az eredendő önbizalomhiány miatt aztán olyan kapcsolatokat választottam, amik nem is tarthattak örökké. Most viszont nem erről szeretnék beszélni, hanem arról, mit fedeztem fel, miután végre kezdtem kicsit magamra találni.

A felfedezésem egyszerre dühít és háborít fel, szomorít el. Ugyanis nem hiszem, hogy alig egy évvel egy traumatikus válás után rendszeresen az kellene a legfőbb kérdése legyen néhány ismerősnek, családtagnak, hogy van-e már új jelölt arra, hogy ne nekem kelljen kinyitni a meggybefőttet. Nem hiszem, hogy az, ami időközben történt és történik velem, háttérbe kellene szoruljon amögött, hogy éppen alszik-e valaki az ágyamban. Nem gondolom, hogy az, hogy újra iskolapadba tervezek ülni, hogy egy nemzetközi filmfesztiválon fotósként dolgozhattam, hogy a közelmúltban egy hónapot töltöttem egy távoli földrészen, hogy a nemrég elvesztettem egy közeli családtagom, mind-mind kevésbé lenne fontos tényező az életemben, mint hogy randizom-e valakivel mostanság.

Márpedig van, akinek ez az egyetlen visszatérő és őszintének tűnő kérdése. Talán eddig, mivel mindig párkapcsolatban éltem, nem vettem észre, hogy mennyire egy dimenzióban képesek látni sokak egy másik embert? Egy nőt? Főleg nők?

A helyzet az, hogy pasik most is vannak, hosszabb-rövidebb ideig. Nem élek teljesen apácaéletet a válás óta, noha korábbi önmagamhoz képest nagyon kevés energiát fektetek az egészbe, hisz jelenleg úgy érzem, teljesen más életfeladatokat kell megoldanom. Mások a prioritásaim, és most annak örülök, hogy képes vagyok egyedül lenni, élvezni a szabadságot végre, majd tizenöt év után. Rengeteg tervem van, amelyek közt nem szerepel feltétlenül még egy házasság.

De mit kezdjek ezekkel a kapcsolatokkal, ezekkel a barátokkal, rokonokkal, akik nem hajlandóak engem mint embert látni, akik nem is akarják megismerni a vágyaimat, félelmeimet, hiszen csak az érdekli őket, hogy mikor és ki mellett fogok megint megállapodni? Mi van, ha egyáltalán nem? Örökké ezen fognak rugózni?

Nem tartom magam “büszke szinglinek”, sem “aktív párkeresőnek”, sem “kiábrándult elvált nőnek”. Egyszerűen csak egy ember vagyok, aki egy olyan szakasznál tart az életének útján, amikor nem a párkapcsolat a legfontosabb kérdés. Hogy ez után a szakasz után mi jön, azt egyelőre nem tudhatom, de elképzelhető, hogy utána sem a pártalálás, házasélet lesz napirenden. Vagy igen, ám ez most, itt, mit sem számít.

Valójában, ha visszamehetnék az időben és tanácsot adhatnék a tizenöt éves korombeli önmagamnak, akkor az egyik biztosan az lenne, hogy kevésbé vegye komolyan a pasiügyeket, ne pazaroljon rá annyi energiát. Helyette olvasson még többet, járjon minél különfélébb közösségekbe, önkénteskedjen, ismerje meg magát minél több helyzetben. Ha lányom lenne, neki is ezt mondanám. Elmondanám neki,  hogy a legfontosabb kérdések nem azok, amelyeket mások kérdeznek tőled, hanem amelyeket te teszel fel önmagadnak.

8 Comments

  1. Hanna

    Rólam leszállt mindenki. 6 éve pasit nem láttak mellettem, előtte egy gyengébb ám egyetlen normálisnak mondható kapcsolatom volt.
    Anno esküvőkön kérdezték, a tiéd mikor lesz?
    1. Ha lesz esküvőm, sem lesz lagzim, mert Las Vegas az álomhelyszín és nem lesz meghívva rokonság.
    2. Arra várhatnak

    Kedvelik 2 ember

  2. maggies87

    Az valahogy mindig igy volt, meg igy is lesz, az emberek nagy része nem a saját életével foglalkozik, hanem a másikéban turkál….. jó tanács: egy füleden be, másikon ki 🙂

    /nálam a gyerekkérdés van most porondon….kb minden nap vki megkérdi…. 😦 /

    Kedvelik 2 ember

    1. Tündérkeresztanyád

      Nem is azzal van a baj, hogy a másikéban turkál, azt már megszoktam. Inkább hogy van, akinek folyamatosan csak ez a téma, és mivel nekem most egyáltalán nem – ha épp van is valaki, nem annyira fontos, hogy téma legyen – ezért az ilyen személyekkel nem tudok kommunikálni. Most mondjuk ott tartok, hogy már nem is akarok. 😛

      Jajj, a gyerekkérdés anno nálunk is megvolt, most utólag olyan szívesen körbetelefonálnék mindenkit, aki ezzel zaklatott, hogy “látod, milyen jó, hogy nem vállaltam!”. Életem eddigi egyik legjobb döntése volt, hogy nem szültem a volt férjemnek… most nagyon nehéz lenne az életem különben. Szerintem ez egy annyira személyes dolog, amit csak az adott illető(k) éreznek, tudnak teljes mértékben átlátni, megérteni – vagy legtöbbször sajnos még ők sem -, és így senkinek semmi joga beleszólni!

      Kedvelik 2 ember

      1. maggies87

        Sajnos igen….ezen rugóznak hónapokon keresztül…. 😦 És nem tűnik fel nekik, hogy baromira idegesitő tud lenni, ha állandóan kérdik. nah nem lesz gyerek? Mikor vesztek házat? etc…..

        Pontosan….az egyik legszemélyesebb dolog, és jó emberi tulajdonsághoz híven pont ezért foglalkoztat mindenkit! 😀

        Kedvelés

  3. right down red (@rightdownred)

    Ó, ez valahol klasszikus… sajnos.
    Az én helyzetem kicsit fordított: Gyakorlatilag a férjem előtti egyik kapcsolatomat sem mondanám komolynak, és – így 14 évnyi együttlét után – hosszú távúnak sem. Mindig nagyon önálló voltam, és fontosnak tartottam, hogy egyedül is életképes vagyok.
    Hasonló sokk engem is ért anno: az, hogy többé-kevésbé saját erőből, az ország másik végében, egyedül élve elvégeztem egy egyetemet, munkát találtam, barátokat, hobbit, fedelet a fejem fölé, stb., hogy gyakorlatilag fel tudtam mutatni az önálló, felnőtt élet minden elemét, mind nem volt elég ahhoz, hogy a szüleim is felnőttnek tekintsenek, ugyanakkor a későbbi férjemmel való összeköltözés ezt egy pillanat alatt megváltoztatta.
    Másik: egy ideje elkezdtem figyelni, hogy az évek során mennyi feladatot, elintéznivalót hagytam csak a férjemre. Kicsit megijesztett az, amit találtam, mert kényelmes ez a hercegnős-macskás életvitel, de elgondolkoztam, hogy ha most egyedül maradnék, vajon lennék-e annyira életképes, mint 14 éve?
    Amúgy – ahogy már írtátok – nem egy dimenzióról van szó: 1D: van pasi/nincspasi, 2D: van gyerek/nincs gyerek. Ennyi. Az, ha valaki épp vagy általában nem szeretné egyiket, vagy egyiket sem, felfoghatatlan, rendszerhiba (mármint az illetőnél).

    Kedvelik 1 személy

    1. Tündérkeresztanyád

      Szia! Érdekes amit írsz. Mármint hogy a másik mellett elkényelmesedik az ember, nem használja a “karmait”, így azok eltompultak. Nekem a különköltözésünkkor esett le, hogy tulajdonképpen hiába életem akkor már majd 10 éve külön a szüleimtől, valójában sosem kellett csekkekkel, bankkivonatokkal, telefonelőfizetésekkel stb. bajlódnom. Ezt valahogy mindig az aktuális párom intézte – no nem arról van szó, hogy ha úgy adódott, nem mentem el a postára vagy a bankba, de alapvetően nem nekem kellett észben tartanom ezeket a dolgokat. Viszont én úgy találtam, nagyon hamar alkalmazkodik az ember, ha arról van szó, pláne, ha korábban már élt egyedül.

      Kedvelik 1 személy

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s