Lehet, hogy hiperérzékeny vagy?

A hiperérzékenységet rengeteg félreértés, és ebből kifolyólag előítélet övezi. Sokan csak valamiféle hókuszpókusznak, mondvacsinált dolognak tartják, mások sokkal többet gondolnak bele, mint ami, és meg vannak győződve arról, hogy a hiperérzékenység egyenlő egyfajta kiválasztottsággal, ami által az univerzum minden titka egycsapásra kitárul előttük. Mindkét elgondolás teljesen téves.

Mi az a hiperérzékenység, és mi NEM az?

Igen, hiperérzékenység valóban létezik (angolul Highly Sensitive Person címszó alatt találod a szakirodalmat), és a fogalmat a kilencvenes években megalkotó pszichlógusok szerint az emberek kb. 15-20 százalékát érintheti. Ahogyan ez a szám is mutatja, ugyan a népességben határozottan kisebbségben vannak a hiperérzékenyek, ám szó sincs arról, hogy ez egy különlegesen ritka tulajdonság lenne, hisz durván mintegy 750 millió embert érint világszerte. Emiatt rendellenességnek sem tekinthető, inkább ahhoz lehetne hasonlítani, hogy jobb- vagy balkezes az ember.

A hiperérzékenység úgy ragadható meg legjobban, ha megértjük, hogy az érintett személyek agya az átlagosnál érzékenyebben reagál külső ingerekre. Gyakori félreértés, hogy ez nem összekeverendő az esetleges alcsonyabb ingerküszöbbbel, “szuperhallással”, “szuperlátással” stb., csupán azt jelenti, hogy amit észrevesz, meghall, meglát az illető, az valamiképpen erősebb benyomást tesz rá, erősebb nyomot hagy benne.  Ebből egy sor egyéb dolog következik – erről később-, de a legszűkebb értelemben véve valójában csak ennyit jelent: egy veleszületett biológiai sajátosság azt illetően, ahogy az agy feldolgozza a bérkező információkat.

NEM hiperérzékenység:

  • A köznapi értelemben vett sértődékenység
  • A hipochondria
  • A depresszió (bár a hiperérzékeny személyek hajlamosabbak lehetnek rá)
  • Az introvertált személyiség (noha erősen összefügg a kettő)
  • Különféle fóbiák
  • Erős érdeklődés/érdekeltség a spiritualitás, ezotéria, vallás iránt
  • Poszttraumás Stressz Szindróma

Következmények: a  napos oldal

Abból, hogy az ingerek, érzetek nagyobb benyomást tesznek rád, az következik, hogy bizonyos dolgokat mélyebben élsz át, összetettebben látsz helyzeteket, hisz apró részletek is megragadnak és hozzáadódnak az egészhez. Ez empatikusabbá tehet. Jobban értékeled a szép dolgokat, a harmóniát, általában a művészetet. Egy regényt olvasva nem okoz nehézséget megértened a szereplők indítékait, beleképzelned magad a helyükbe, mint ahogy a való életben is gyakran előfordul, hogy egészen váratlanul egy másik ember bőrében érzed magad.

A hangulatod könnyen tudod a környezeted változtatásával befolyásolni, pédául egy szép hely önmagában feltölt egy stresszes nap után. Gyakran olyan apró dolgokat is észreveszel  és boldoggá tesznek, amelyek felett más esetleg elsiklik a mindennapi rohanásban.

Nem ritka, hogy szavak nélkül is ráérzel arra, mit várnak tőled egy adott helyzetben, és ez nagy segítség a tanulásban vagy mondjuk egy állásinterjún.

Általában nagyon erős az igény benned arra, hogy megérts dolgokat: társas helyzeteket, okokat, összefüggéseket. Emiatt mások előszeretettel kérik ki a véleményed, és adnak is rá. Rögtön észreveszed, ha a másik félreérti a szavaid, sokszor azt is tudod, miért és hogyan. Egy vita esetén könnyen bele tudsz helyezkedni mindkét fél nézőpontjába.

Könnyen élsz át katarzist egy különösen jó könyv, film, zenedarab vagy kivételesen szép kép, hely hatására: ilyenkor szó szerint úgy érzed, hogy a csontjaidig hatol a szépségük, igazságuk, és ezt legtöbbször testi tünetek is kísérik, például  heves szívdobogás, izgatottság, könnyek, vagy különös “lebegő” érzés főleg a végtagokban.

Nem feltétlenül van állandó szükségleted arra, hogy “szórakoztassanak”, hisz órákig el tudsz lenni egyedül valamilyen kedvelt tevékenységeddel. A hiperérzékeny gyerekekre – és felnőttekre is, de gyerekeknél különösen szembeötlő – sok esetben jellemző egy nagy fokú önállóság, hisz hamar meg kell tanulniuk, hogyan szabályozzák a saját érzeteiket, érzelmeiket, és hogy ezek nagyban eltérőek lehetnek a többségtől.

Következmények: a borús oldal

Hiperérzékenyként nagyon könnyű puszta hátrányként, hendikepként megélni ezt a tulajdonságot. Tény, hogy mivel kisebbségben vannak a hiperérzékenyek, szembe kell nézniük az összes szokásos kisebbségi létből adódó problémával: az emberek nem igazán tudják, mit is takar a hiperérzékenység, és emiatt előítéletesek, félreértik, félremagyarázzák azt, vagy egyszerűen csak nem veszik figyelembe (ezt talán még a jobbik eset?).  Megint csak: érdemes arra gondolni, régen hogyan viszonyultak a balkezes gyerekekhez az iskolában.

Mivel a hiperérzékenységről nem is nagyon lehet olvasni-hallani, illetve csak az utóbbi 10-20 évben, ezért  legnagyobb bajt az okozza, hogy sok hiperérzékeny személy nem tudja, honnan erednek a problémái, miért érzi “másnak” (nem szexuális értelemben) magát. Mivel ahogyan már mondtam, hiperérzékenyként mélyebben éled meg a dolgokat, ezért a hiperérzékenység önmagában hajlamossá tesz a depresszióra, amit egyéni tényezők tovább súlyosbíthatnak.  Ha már nagyon fiatalon kezeltek depresszióval, elgé nagy az esély, hogy valamilyen veleszületett tulajdonság, például hiperérzékenység áll a háttérben. Sajnos emiatt sokan csak a negatív oldalát élik meg az érzékenységüknek, és gyűlölik ezt a tulajdonságukat, ami viszont nem visz közelebb ahhoz, hogy megtanulj együtt élni vele, sőt, szeretni magad.

A depresszió mellett, vagy közvetlenül vele összefüggésben nagy a kockázat arra, hogy különféle nem megfelelő szerekkel próbálja a hiperérzékeny személy “kezelni” magát. A toplistát természetesen az alkohol vezeti, hisz eltompít, elbutít, kevésbé lesznek bántóak a külvilág élei. Viszont azt nem kell ecsetelnem, ez hosszú távon miért nem jó megoldás. Az összes szer küzül, amivel én próbálkoztam az évek során (orvosok által felírt gyógyszereket, stresszoldókat is beleértve), egyedül azok voltak igazán és hosszú távon hatásosak, amelyek az önmegismeréshez, megértéshez segítenek hozzá. És persze az önismerethez számtalan út létezik.

A hiperérzékenyek általában rengeteg energiát fordítanak arra, hogy feldolgozzák az őket ért ingereket, elemezzék, megértsék azokat. Emiatt egy termelékenységre és eladásra alapozott világban alapból hátrányból indulnak, amihez még hozzájárul az is, hogy a kapcsolatépítés sem minden esetben az erősségük, bár ez azért egyénenként erősen változó lehet. Sok múlik azon, hogy mennyire tudja az illető a saját hasznára fordítani ezt a tulajdonságot, és mennyiben marad csak elszenvedője annak.

Ahogyan én megéltem és megélem

A hiperérzékenység egy veleszületett adottság, amelyet minden érintett személy másként él meg. Egy dolog nagyon fontos: viszonylag időben tudatosítani magunkban, hogy ezzel élünk, és pozitív stratégiákat kialakítani a mindennapok során. Az alábbiakban arról számolok be, én hogyan élem meg mindezt, milyen velejárói vannak számomra, és hogyan kezelem ezeket.

Számomra talán a legfontosabb hozadéka az egésznek – és ezt hamar felfedeztem -, hogy napi igényem van néhány egyedül töltött, csendes órára, és igyekszem ezt tudatosan beépíteni az időbeosztásomba. Ez nem azt jelenti, hogy nem élvezem mások társaságát, csupán azt, hogy fontosak az arányok. Az egyik exemmel például állandó feszültségforrás volt, hogy amikor hazaértem, egyáltalán nem vágytam arra, hogy elmondjam, milyen volt a napom, vagy hogy meghallgassam az övét. Egy-két óra csendre és egyedüllétre vágytam csak, ami után viszont feltöltődve és igazán odafigyelve tudok beszélgetni vele. Ő ezt nehezen értette meg, és én sem voltam akkor még annyira tudatos, hogy megfelelően el tudjam magyarázni neki.

Leginkább a természetben tett séta, ami ki tud kapcsolni, fel tud tölteni. Megfigyeltem például, hogy a természetben nincs olyan szín, amit különösen zavarónak találnék, és még azok a színek is, amelyeket egyébként kerülök az intenzitásuk miatt (pl.erős narancs, nagyon élénk zöld) is kellemesnek tűnnek a fák lombjain, virágokon.

A színek egyébként is nagyon fontosak számomra, és nagyon érdekesen tudok reagálni rájuk. A lakótársam máig emlegeti azt az esetet, amikor egyszer egy rémes narancsszínű pulcsijával sikerült megríkatnia. (Igaz, egy házibuli alkalmával történt, amikor már nem voltam teljesen józan. Az alkohol ezért sem jó megoldás: bár átmenetileg eltompít ugyan, de gyakran előfordul, hogy csak felerősíti az érzelmeket.) Máskor viszont teljesen józanul, a buszon ülve támadt nagyon erős nevethetnékem, mert egy élénksárga kamion állt meg mellettünk. Nem véletlen az sem, hogy a szobám meghatározó színe a fehér: számomra a fehér a legszebb szín, mert tiszta, semleges, frissítő. (A blogjaim háttereként is mindig a fehérnél kötök ki.) Nagyon szeretem a hotelszobákat is talán épp ebből kifolyólag. A fehér mellett leginkább a pasztel színeket kedvelem, és a türkizt, a kéket, amik szintén “nyugodt” színek. Mindemelett nem mondanám, hogy van olyan szín, amit minden árnyalatában utálok, egyszerűen csak némelyik változatuk “túl sok”.  Számomra nagyon fontos, hogy az otthonomban, a környezetemben ne legyenek olyan színek, amik zavaróak.

A hangokat a színekkel ellentétben sokkal nehezebb kezelni, mert bár egy látvány esetén könnyű másfelé nézni, a fülem befogására nem mindig van mód, főleg társas szituációkban. Alváshoz gyakran használok füldugót, ami rettentően megkönnyítette az éjszakáim és általában az életem, mióta az exférjem horkolásának hála felfedeztem (Széljegyzet: hiperérzékenyként kerülüljük a horkolós partnert, házasságok múlhatnak ezen, noha az enyém azért nem csak ezen múlt). Régebben gyakran felriadtam apró zajokra, vagy nehéz volt elaludnom akár monoton, halk zaj mellett is. Repülőn, buszon mondjuk a füldugó+szemellenző ellenére a mai napig csak 10-20 perceket sikerül aludnom.

Hangok alatt nem csak a – néha fájdalmas – zajokat értem, hanem konkrét emberi hangokat is. Biztos nektek is van olyan ismerősötök, aki nagyon jellegzetes stílusban és sokat beszél. Bár rövid távon, pár perces csevej erejéig semmi bajom az ilyen emberekkel, ám amikor valamiért hosszabb ideig össze vagyunk zárva (pl. munkahely), akkor szó szerint az az érzésem, hogy “elárasztják” az agyam, és ez felér egy kínzással. Főleg, amikor még több órával az elválásunk után, otthon a szobámban is hallom a hangjukat a fejemben. No nem konkrét hallucináció formájában persze, azaz nem külső hangként érzékelem, hanem inkább ahogy a saját belső monológod hallod állandóan, kivéve hogy képzeld el, hogy az nem a saját monológod, hanem valaki másé. Egyébként is nagyon könnyű felidéznem illetve átvennem más emberek hangját, beszédstílusát, amit írásban például jól vissza is tudok adni. Már kisgyerekként is sokszor mondták  az irodalomtanáraim, hogy “olyan felnőttesen írok”, illetve kiskamaszként sokszor sikerült online fórumokon, chaten akarva-akaratlanul megtévesztenem a beszélgetőpartnereim. (Ez mellesleg, ma már tudom,  elég veszélyes dolog, de akkoriban még nem sok minden volt a köztudatban az inetnet veszélyeiről.)

Aztán a hangokról beszélve ott van még a zene. A zene, főleg a klasszikus zene néha hihetetlen magasságokba tud röpíteni, de szinte mindig erős érzelmeket vált ki belőlem. Ha hangversenyre megyek, tövényszerű, hogy sírni fogok. Ez néha jól esik, de emiatt a zenehallgatás nem a kedvenc elfoglaltságom. A színekhez hasonlóan a zene is nagyon könnyen “túl sok” tud lenni. Sokkal inkább szeretek olvasni, mert egyrészt az olvasás során a fejemben alkotom meg a képeket, hangokat, nem pedig kívülről “törnek rám”, másrészt még ha túl sok, túl intenzív is hirtelen egy jelenet, könnyű megállni pár percre vagy órára, amíg magamban feldolgozom, hogy onnan folytassam. Zenehallgatásnál ez nem működik nekem, inkább kikapcsolom.

Már egészen kicsi koromban rengeteg problémám volt abból, hogy nem viselem el magamon a durva, szúrós, irritáló anyagokat – emlékszem, nagyon sokat hisztiztem egy-egy pulóver, sapka miatt, mert egyszerűen fájt a viselése. Ez a mai napig megmaradt, és vásárlásnál az adott holmi kinézeténél is majdnem hogy fontosabb az, hogy milyen a tapintása. Természetes anyagokkal – selyem, pamut, jobb minőségű, puha műszörme – nem lehet mellényúlni, de némelyik poliészter keveréktől szó szerint a hideg ráz. Itt is, és egyébként az eddigiekre is igaz persze, hogy felnőtt fejjel nyilván tudom, hogy nem fogok belehalni abba, ha durva, bántó ingerek érnek, sőt, adott esetben tudatosan vállalom is ezeket, mindössze arról van szó, hogy igyekszem a lehetőségekhez mérten úgy alakítani az életem, hogy elkerüljem őket. Ahogy ezt mellesleg minden ember teszi, csak jóval kisebb tudatossággal.

Nem találtam rá eddig utalást, mennyiben csak a hiperérzékenységhez tartozik, én mindenestere ide kötöm, hogy nagyon jó vagyok a stílusok felismerésében, ami sokat segített mondjuk esztétika tanulmányaim során, de a hétköznapokban is hasznos dolog, blogolás során például gyakran kiszúrom, ha valaki eltérő neveken kommentel, még ha – véleménye szerint- el is változtatja a stílusát. Valamiért még ehhez kapcsolódik nekem, hogy  – főleg az utóbbi időben – hiperérzékeny vagyok az emberek indítékaira, és a mögöttes tartalomra a szavak, megnyilvánulások mögött, sokszor akkor is, ha ezzel még ők maguk sincsenek tisztában. Rendben, elismerem, hogy ez itt már erősen a találgatás határmezsgyéje, és senkit nem lehet számonkérni olyasmiért, amit nem tudatosan mond/tesz, és küszködök is ezzel rendesen, mert senki sem non-stop őszinte, én magam saját magammal sem.  Ez néha nagyon megnehezíti a barátságokat, kapcsolatokat számomra. Mert amíg valaki esetleg túllendül egy félresikerült megjegyzésen annyival, hogy “nem úgy értette”, “rossz napja van”, addig én úgy érzem, mellbevág az az  elfojtott fájdalom-düh-sértettség, amiből az adott megjegyzés táplálkozik. Bármely random bevásárlás során abból a hangsúlyból és testtartásból, ahogy egy anyuka rászól a gyerekére, hogy “ne piszmogj már” én képes vagyok kihallanai és átvenni az összes frusztrációját hetedíziglen visszamenőleg. Persze jókérdés, hogy ilyenkor mennyire valósan az adott személy érzelmeiről és történetéről van szó, és mennyire inkább arról, hogy a megnyilvánulás bennem hív életre egy emléket, elfojtott félelmet, vágyat stb., de azt gondolom, és ez az egyik legfontosabb dolog, amit megtanultam a hiperérzékenységnek köszönhetően, hogy elválaszthatatlanul, ezer szállal kötődünk a környezetünkhöz. Szinte lehetetlen megmondani, hol kezdődik a környezeted, és hol végződsz te. Így aztán nagyon fontos, hogy hol, kikkel élesz, hol töltöd az időd nagy részét, mert Az Te vagy, illetve leszel rövid időn belül.

A fájdalomhoz való viszonyom is érdekesen alakult. Mindig én voltam az, aki menetrendszerűen elájult iskolai oltásnál, fogászaton, de még a vöröskeresztes szakkörön is, amikor nézőként véradásra látogattunk. Az orvosoktól, fogorvosoktól sokáig irtóztam és kerültem is őket, aminek meg is lettek a következményei. Ehhez persze hozzájárultak mindazok a megaláztatások, amiket gyerekként-kamaszként kaptam amiatt, hogy “nem viselkedek okos nagylányként” (észreveszitek az egymásnak ellentmondó tapasztalatokat, remélem); “nem fáj az annyira, mint ahogy reagálok rá”. Aztán felnőve, huszonöt éves korom környékén rájöttem, hogy a problémáim elhanyagolása nem a legjobb út, és valahogy kezelnem kell a fájdalmat, pláne, ha az egészségem érdekében kell elviselnem. Erre két megoldást találtam eddig. Az első, hogy kikapcsolom a fájdalmat vagy azáltal, hogy jó előre közlöm a dokival, hogy injekciózzon be amennyire csak lehet, vagy pedig azáltal, hogy gondolatban teljesen máshová helyezem magam. Ez utóbbi főként kevésbé intenzív, ám tartósabb fájdalom esetén szokott beválni.

A másik megoldás, hogy megtanultam szeretni a fájdalmat, bizonyos fizikai formáiban legalábbis. Nem hiszem, hogy hiperérzékenyként le tudsz élni harminc plusz évet anélkül, hogy valamilyen szinten ne válnál mazochistává, vagy legalábbis ne tanulnál meg nagyon eltérő módon viszonyulni a fájdalomhoz. A próbálkozás-hibázás során könnyű végletekbe esni, de mára, azt mondanám, egy viszonylag egészséges módon állok a fájdalomhoz: elviselem, sőt, élvezni is tudom, amikor valamilyen célt szolgál, és egyébként meg próbálom elkerülni, amennyire lehet.

Az ájulás nem csak konkrét fizikai fájdalom esetében fordul elő: volt olyan, nem is egyszer, hogy egy nagyon stresszes, érzelmileg telített szituációban az agyam egyszerűen azt mondta, na elég volt, én most kikapcsolok. Szerencsére ez azért csak pár alkalommal fordult elő eddig életemben, és most már előre tudom, érzem, ha ilyesmi készülődik.

Egyébként egy nagyon kemény és hosszú tanulási folyamat együtt élni ezzel az adottsággal, pláne, ha gyerekkorban külső környezeti tényezők tovább nehezítik a dolgot. Nálunk édesapám és édesanyám házassága, kapcsolata mindig is nagyon viharos volt – néha csodálom, hogy a mai napig együtt vannak   -, és noha manapság olyan durva és megrázó történeteket, sorsokat hall az ember, hogy a mi családunk problémái nem hiszem, hogy ezekhez mérve akár csak említésre méltóak is, mégis, nagyon érzékeny kisgyerekként sokszor úgy éltem meg a veszekedéseket, kiabálásokat, mintha egy háborús övezetben lennék.  Amikor minden zajra azonnal felfigyelsz, akkor egy ajtócsapódás ágyúdörrenésnek, az oda-vissza pattogó kiabálások géppuskatűznek hangzanak. Egy egészséges kisgyerek reakciója erre a menekülés: vagy fizikai vagy lelki térben. Én nagyon sok időt töltöttem a nagyszüleimnél, és nem hiszem, hogy teljes mértékben felfogom még a mai napig sem azt a sok pluszt, amit az adott az életemhez, hogy nem egy, hanem három helyen voltam otthon bármikor, és nem kettő, hanem hat ember szeretete nevelt fel. Ez szerintem alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy egy veleszületett idegrendszeri tulajdonság nem sokkal sötétebb irányba vitte el az életem.

A lelki “menekülés” a belső világba való elmerülést jelenti, ami nekem mindig is a fantáziát, a történeteket, képeket jelentette. Túltelített, zajos könyezetben a mai napig könnyen “eltűnök” ebben a világban, ami a külvilág számára épp az érzékenység, a túl erős reakciók ellentéteként jelenik meg: szinte autiszutikus jelleggel figyelek egyetlen dologra, és nem reagálok semmi másra, esetleg még arra sem, ha közvetlen hozzám kezd el valaki beszélni.

A zajos környezetet, társas eseményeket amúgy nem mondanám, hogy túlzottan kerülöm, sőt, néha vágyom is rájuk, de minden esetben lelkileg fel kell készülnöm, hogy társaságba megyek, és előtte és utána is hagyni időt magamnak a feltöltődésre. Amikor olyanom van, nagyon könnyen szóba elegyedek ismeretlenekkel, ám ha nem érzem úgy, hogy megbízom bennük annyira, hogy a small talkon túl megnyíljak feléjük, iszonyat hamar el is unom ezeket a csevejeket. Sokszor folyamodom automatizmusokhoz is, mert segítenek megfelelő távolságban tartani az embereket – a legtöbb ember, akivel kapcsolatba kerülsz, egyébként sem érdeklődik igazán a mondanivalód iránt. Viszont nagyra értékelem az őszinte, mély és értő beszélgetéseket olyanokkal, akikben már megbízom, vagy akik hozzám hasonló érzékenységgel viszonyulnak dogokhoz, helyzetekhez. Ugyan a hiperérzékenység, azt mondják születéstől fogva adott dolog, én úgy találtam, hogy nagyon sokan az őket ért élmények (sajnos főleg betegségek, tragédiák) hatására is érzékenyebbé tudnak válni emberekre és általában a külvilágra. Talán nekik is hasznos ez az írás.

Fontosnak tartom még kiemelni, hogy a hiperérzékenységnek és az intelligenciának semmilyen kapcsolata nincs, illetve tudomásom szerint nem is nagyon kutatták eddig. Az érzelmi intelligenciával ugyan összefüggésbe hozható, de a hagyományos, problémamegoldó képesség értelemben vett intelligenciát nem befolyásolja. Azt viszont legtöbbször negatívan befolyásolja a hiperérzékenység, hogy teszthelyzetben vagy nyilvánosság előtt mennyire tudsz számot adni az intelligenciádról. Nekem ez főleg abban nyilvánul meg, hogy bármely társas helyzetben egyszerűen túl sok minden “történik” ahhoz, hogy hosszabb távon fókuszált tudjak maradni. Nehéz egy logikus gondolatmenetet végigkövetni, amikor egy olyan komplex és sok mindenről árulkodó, jelentésekkel terhelt látvány tárul elém, mint amilyen egy emberi arc. Arról nem is beszélve, hogy amint a hallgatóságom elkezd reagálni arra, amit mondok, még inkább elárasztanak az ingerek, és esély sincs rá, hogy értelmesen befejezzem a gondolatmenetet. Írásban ez sosem okoz nehézséget, hisz az üres képernyő kevés ingerrel szolgál. Sokszor azt is érzem, hogy annyi minden van, amit valamivel kapcsolatban mondani szeretnék, hogy mind egyszerre törnek a felszínre, és hebegés-habogás lesz belőle, míg az írás során jobban megy, hogy egyenként hagyjam előbukkani a gondolatokat, sorrol sorra, illetve bármikor visszatérhetek az elejéhez, ha közben eszembe jut valami, így nem lesz túlzottan csapongó. Máskor pedig egyszerűen csak nem találok szavakat bizonyos gondolatok, érzések, hangulatok kifejezésére, nem azért, mert nem jut eszembe az adott szó, vagy mert szegényes lenne a szókincsem, hanem mert egy érzés annyira komplex vagy újszerű, hogy csak nagyon hosszú körülírással tudnám valahogy megfogalmazni, ami írásban szintén inkább megszokott, de ha szóban próbálkoznék vele, nagyon furcsán néznének rám. (Még ennél is furcsábban.)

Amiről beszélni szerettem volna még, azok az elvárások. Nekem nehéz volt megtanulni megkülönböztetni a külső elvárásokat a saját vágyaimtól, talán csak mostanra sikerült valamennyire. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy ahogyan erről már korábban is beszéltem, a hiperérzékeny személyek gyakran a kívülről jövő ingereket is belsőként élik meg (pl. egy zaj fájdalom), így főként a ki nem mondott, de nagyon is ott lévő elvárások esetén könnyen azt gondoljuk, hogy mi vágyunk az adott dologra. A kimondott elvárások esetében – én legalábbis azt tapasztaltam – könnyebb a helyzet, hisz ideális esetben el tudod dönteni, tényleg meg akarsz-e felelni neki, vagy köszi, inkább nem. De amikor nem is ébredsz rá, csak jóval később vagy utólag, hogy valamit mindössze az elvárások miatt csinálsz, az jó esetben csak időpocsékoláshoz, rossz esetben jelentős mértékű lelki fájdalomhoz vezet. Ennek az általam ismert eddigi egyetlen és egyben nagyon hatásos kezelése, ha egyedül vagy egy ideig. Távol mindenféle szülői-párkapcsolati elvárástól. Legideálisabb a társadalmi elvárásoktól is amennyire lehet, eltávolítani magad, vagy jelentősen lekorlátozni az esélyt, hogy befolyásoljanak.

Az elvárásoknak még azért is nehéz ellenállni, mert hiperérzékenyként nagyon gyakran kívülállónak, “másnak” érzed magad, ugyanakkor annyira könnyű egyszerűen csak olyannak lenni, amilyennek mások látni akarnak, azért, hogy “elfogadjanak”… Csakhogy ez sosem igazi elfogadás, hisz nem is tudják, hogy ki vagy valójában, illetve egy szerepbe kényszeríted magad, amögött sínylődsz. Amit nagyon megtanultam, az az, hogy hosszú távon jobb kívülállónak, másnak lenni, mint megjátszani a valahová való tartozást, hisz az előbbi esetben legalább önmagadhoz hű vagy. És bár néha úgy tűnik, hogy nagyon egyedül vagy emiatt, mégis, a legértékesebb kapcsolatokat, barátságokat úgy építheted fel, ha nem próbálsz “épp olyannak” látszani.

Remélem, a posztból kirajzolódik, hogy a hiperérzékenységnek nem csak egy arca van, és hogy a megélését nagyban befolyásolja a személyes történet, a személyiség egyéb jellemzői is. Nem csak egyféle forgatókönyv létezik.

További olvasnivalónak ajánlom a témát kutató pszichológusnő, Elaine Aron oldalát, illetve nagyon szívesen veszem a hozzászólásokat, kérdéseket, kiegészítéseket, személyes beszámolókat is  itt a cikk alatt.

15 Comments

  1. Tündérkeresztanyád

    Ez a neten fellelhető legkidolgozottabb, magyarul elérhető hiperérzékenység teszt:

    BŐVÍTETT, 100 KÉRDÉSES HIPERÉRZÉKENYSÉGI TESZT

    Kitöltési útmutató
    A teszt 100 kérdésből áll, témák szerint 10-10 kérdésre tagolva. Ha őszintén töltöd ki ezt a tesztet, kiderül, hogy mennyire vagy „szuperérzékeny” (ez egy új kifejezés lehet, eddig hiperérzékeny volt divatban). A tesztnek nem az a célja, hogy használati utasítást adjon a HSP-nek, csupán érzékenységetek mértékét tudjátok vele felmérni.
    Válaszlehetőségek:
    0 = egyáltalán nem igaz rám
    ¼ = valamennyire igaz rám
    ½ = igaz rám
    ¾ = nagyon igaz rám
    1 = abszolút igaz rám
    Megjegyzés: akkor is valamelyik „igaz” választ add egy-egy állításra, ha már megtanultad az azzal kapcsolatos érzelmeidet, reakcióidat hatékonyan kezelni. Ez a teszt nem arra szolgál, hogy felmérje, mennyire frankón menedzseled az életed.
    Különösen figyelj az olyan nyomatékosító kifejezésekre, mint „nagyon”, „gyakran”, „sok”, vagy az olyan kulcsszavakra, mint „szükséglet”, „igény”.

    Értékelés: A maximális elérhető pontszám 100. Aki 70 fölötti értéket ért el, szuperérzékenynek számít. A 60-70 közötti érték meglehetősen érzékeny alkatra, a 40-60 közötti közepesen érzékenyre, a 0-40 tartományba meg tartoznak az átlagemberek. 🙂

    I. Gyerekkori tapasztalatok
    1. Gyerekkoromban a család, az ismerősök vagy az iskolatársak gyakran hívtak „bőgőmasinának” (itt enyhébb kifejezés is elképzelhető)
    2. Gyakran túlérzékenyen reagáltam (magamban vagy a külvilág felé) olyan helyzetekre (vagy emberekre), melyekkel kapcsolatban elvárásaim voltak, és úgy éreztem, hogy nem elégítik ki ezeket.
    3. A többieknél sokkal jobban féltem, szorongtam új helyektől, helyzetektől vagy emberektől, még akkor is, ha nyilvánvalóan semmi kockázatos nem kapcsolódott hozzájuk.
    4. Gyakran felzaklatott, ingerekkel túltelített voltam a zajos vagy zsúfolt helyeken (pl bevásárlóközpont, park, osztályterem)
    5. Nem fért a fejembe, hogy más korombeli gyerekek mitől olyan magabiztosak és vagányak.
    6. Nagyon nehéznek találtam, hogy bizonyos készségeket elsajátítsak, vagy (iskolai) információkat megjegyezzek, pedig tudtam, hogy nem lenne olyan nehéz, de mégis rengeteg erőfeszítésembe került.
    7. Szüleimnek sok gondot, frusztrációt okoztam, és/vagy nagyon kellett igyekezniük, hogy az érzelmi igényeimet kielégítsék.
    8. Legbelül nagyon félénk voltam, még ha arra is kényszerítettem magam, hogy „vegyüljek”.
    9. Szinte képtelen voltam arra, hogy pontosan megfogalmazzam, amit gondolok, anélkül, hogy összezavarnám.
    10. Nagyon habozó és óvatos voltam, még teljesen biztonságos szituációkban is.
    Összpontszám:
    II. Gyerekkori választások
    1. Tudatosan elkerültem a sportokat és játékokat gyerekként és/vagy felnőttként, vagy elkerültem volna, ha rajtam múlik.
    2. A biztonság iránti igény mindig vezető helyen játszott közre a döntéseimben.
    3. Vagy egyetlen közeli barátom sem volt, vagy csak egy-kettő. Ezenkívül szinte senki.
    4. Már kiskoromban tudtam, hogy nincs sok közöm ehhez a világhoz; az igazi életemet magamon belül vagy fizikailag védett környezetben kell élnem.
    5. Gyakran tettem meg sok mindent azért, hogy elkerüljem mások dühét vagy rossz hangulatát; ilyenkor máshová mentem, vagy visszahúzódtam valami biztonságos magánkuckóba.
    6. Úgy ítéltem meg, hogy az emberekhez óvatosan kell közelíteni, tekintve, hogy nem tudhatom előre, szeretni fognak-e, vagy hogyan fognak megítélni, ha megismernek.
    7. Hamar rájöttem, hogy stressz alatt gyengén teljesítek, ezért mindent megtettem, hogy iskolai szereplésekre vagy új helyzetekre alaposan felkészüljek.
    8. Gyermekkoromban félelemben éltem, bár megszoktam, és egészen jól megtanultam kezelni.
    9. Amikor HSP felnőttek gondoskodtak rólam, gondoskodásuk a világot jelentette számomra, sokkal inkább, mint mások figyelme.
    10. Hálásan gondolok vissza néhány kiválasztott emberre, akik „megértettek”, és akiket még ma is becsülök azért, hogy „életben tartottak”.
    Összpontszám:
    III. Ahogy általában megélem a dolgokat

    1. Könnyen megbántódom olyan dolgokon, melyek másokat egyáltalán nem érintenek érzékenyen.
    2. Nagyon erős érzelmeim vannak (negatívak és pozitívak egyaránt), amelyek gyakran egy nap alatt elmúlnak. Utólag csodálkozom, hogy miért reagáltam olyan erősen az adott szitura.
    3. Hatással vannak rám régmúlt események is; érzelmileg és fizikailag is újra meg újra átélem az adott (negatív) eseményhez kapcsolódó emlékeimet, még ha évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt történtek is.
    4. Nehezen találtam(om) meg a nekem való hivatást, amely tartalmas, kihívást is ad, és eléggé stimulálja az érzékenységemet ahhoz, hogy lekössön.
    5. Nagyon is tisztában vagyok a félelmeimmel, és gyakori beszédtéma nálam a félelem.
    6. Inkább kihagynám a kínálkozó lehetőséget, minthogy vállaljam a kockázatot, hogy valamit elszúrok.
    7. Elhivatottságot vagy érzéket olyan hivatásokhoz érzek, mint pl. író, művész, könyvtáros, tanácsadó, vagy bármely olyan munkához, amely nem nyomulós, és nem szembesít számomra kellemetlen vagy félelmetes konfliktusokkal.
    8. Kezdek ráébredni, hogy érzékenységem ajándék, csak azt kívánom, bár használati utasítás is lenne mellé. Látok abban perspektívát, hogy érzékenységem köré rendezzem az életemet, ahelyett, hogy csak megtanuljak vele élni.
    9. Nem szívesen kerülök üzleti kapcsolatba olyan eladókkal/vevőkkel, akik nem bánnak velem figyelmesen, és nem értékelik a tökéletesség iránti érzékemet.
    10. Nagyon ügyelek arra, hogy az igényeimnek teljesen megfelelően alakítsam a környezetemet; tudom, hogy enélkül gyorsan elveszteném a lelki egyensúlyomat és biztonságérzetemet.
    Összpontszám:
    IV. Ahogy másokhoz viszonyulok

    1. Szeretnék minél jobban hasonlítani azokhoz, akiket csodálok.
    2. Természettől fogva nehezemre esik, hogy sokáig/rendszeresen mások szemébe nézzek.
    3. Szeretnék megfelelni másoknak, sokkal inkább, mint a legtöbb ember.
    4. Nagyon igyekszem, hogy a lehető legjobb tanácsokat adjam, még akkor is, ha ez sok információgyűjtéssel és felkészüléssel jár; úgy érzem, ez kötelességem, vagy lehetőségem, ami sokat számít.
    5. Ha valakivel szemben hibát követtem el (vagy fordítva), nehezen felejtem el. Ha vele vagyok, általában eszembe jutnak ezek a hibák.
    6. El kell különülnöm a világtól, vagy legalábbis kerülnöm kell a társasági életet, ha túl sok inger ért. Még akkor is, ha az ingerek csak rövid ideig értek.
    7. Olyan érzésem van, mintha az emberek szigorúbban ítélnének meg, mint azt valójában teszik.
    8. Könnyen ráérzek, hogy az emberek hogyan éreznek és mit fognak tenni.
    9. Az új emberekkel való ismerkedés mindig kihívás nekem, vagy legalábbis sokat kivesz belőlem, és a magam módján ezt ki kell hevernem.
    10. Mindent megteszek, hogy az emberek jól érezzék magukat körülöttem; pontosan tudom, mit éreznék, ha a helyükben volnék.
    Összpontszám:
    V. Fizikai jelek

    1. Sokszor vagy néha olyan a tekintetem, mit a reflektorfénybe került őzé.
    2. Járás közben a tekintetem inkább lefelé, mint felfelé irányul.
    3. Kicsit oldalvást állok, miközben valakihez beszélek.
    4. Gyakran szomorú/gyászos/magányos/ijedt a tekintetem.
    5. Ha megijedek, nagyon gyorsan kezd verni a szívem, valósággal dübörög.
    6. Azonnal kiver a veríték, ha megijedek, még ha csak vaklárma is az egész.
    7. Ha zavarba jövök, könnyen elpirulok, lesütöm a szemem és lehajtom a fejem.
    8. Ha nyomás, megfigyelés vagy értékelés alatt vagyok, azonnal leáll az agyam és/vagy remegni kezdek, teljesen ok nélkül.
    9. Darabos és ügyetlen a mozgásom, vagy legalábbis nem természetesen harmonikus.
    10. Olyan vagyok, mint egy macska: óvatos, gyanakvó, könnyen ijedő.
    Összpontszám:
    VI. A környezethez való viszonyulásom

    1. A többi embernél sokkal pontosabban érzékelem a környezetem részleteit, finomságait pl. fákat/természetet, időjárást, szobák berendezését, emberek hangulatait/energiáit, színeket, anyagokat és/vagy hőmérsékletet.
    2. Ha több óráig zsúfolt vagy zaklatott környezetben kell tartózkodnom, utána megmagyarázhatatlan, nagy fáradtságot, kimerültséget érzek.
    3. Látszólag minden ok nélkül szükségem van arra, hogy hetente legalább egyszer egy elsötétített és/vagy csendes helyiségbe (pl. hálószobába) visszahúzódjak mindentől.
    4. Hullámokban önt el a megkönnyebbülés, amikor valamilyen nehézséggel megküzdök; jobban megkönnyebbülök, mint amennyire a megoldott feladat nehézsége indokolná.
    5. Szükségét éreztem/érzem annak, hogy nagy gonddal és elmélyüléssel úgy alakítsam a környezetemet, hogy tökéletes biztonságban és a váratlan helyzetektől védetten érezzem magam.
    6. Érzem, hogy rengeteg ingert veszek fel a környezetemből – még olyanokat is, amiket tudatosan nem érzékelek –, pontosan azért, mert akkora hatással van rám.
    7. Könnyedén átlátom, hogyan hat közvetlenül az emberekre a környezetük, még akkor is, ha ők ezt nem érzékelik (mármint hogy a környezetük hatással van rájuk).
    8. Nem szeretek magolni. Él bennem az igény, hogy ne csak értsem, de érezzem is az információt. Olyan, mintha a pórusaimon keresztül tanulnék.
    9. Nekem hosszabb ideig tart, míg összeszedem magam fizikai megterhelések (pl időzónaváltás vagy környezetváltozás) után. Néha kell egyet aludnom, hogy hozzászokjak az új körülményekhez.
    10. Nagyon élénken érzékelem az embereket, helyeket és dolgokat, főleg mikor valami elmozdulás vagy változás következik be, vagy másképp alakul valami, mint én elképzeltem.
    Összpontszám:
    VII. Hogyan reagálok

    1. Indokolatlanul erős szégyenérzet gyötör/gyötört régebben még olyan dolgok miatt is, amelyeken nem kellene szégyenkeznem.
    2. Majdnem mindenen sírva fakadok, ami gyermek/felnőttkorom nehéz helyzeteire emlékeztet, vagy olyan emberek emlékén, akiket nagyon szerettem, mert védelmeztek engem.
    3. Néha megrémülök az érzelmeim/érzéseim intenzitásától – hogy annyira sok bennem az érzelem.
    4. Könnyen lecsap rám a depresszió.
    5. Gyakran túlreagálom vagy túlaggódom a dolgokat.
    6. Sokkal többször érzek ijedtséget, rémületet, mint mások. Még a félelemtől magától is félek.
    7. Hajlamos vagyok a szellemi, fizikai vagy érzelmi leblokkolásra, ha túl sok inger ér. Ilyenkor muszáj megállnom, visszavonulnom vagy elmenekülnöm. Muszáj.
    8. Ha eszembe jut valami, gyakran mérlegelek, eljátszadozom az ötlettel, hogy minden oldalát megvizsgáljam, és jobb eséllyel használjam fel a lehető leghatékonyabban, ha arra kerül sor.
    9. Nemcsak azért iszom kávét (vagy más koffeintartalmú italt), hogy fizikailag felpezsdítsen; azért iszom, hogy érzelmi készenlétemet is csúcsra járassam vele.
    10. Amikor elönt az adrenalin, nem tudok lenyugodni, 3-4 napnyi teljes nyugalomra is szükségem lehet ahhoz, hogy azt a nyugodt állapotot visszanyerjem, amelyet a valódi énemnek tekintek.
    Összpontszám:
    VIII. Hogyan hatnak rám az ingerek

    1. Amikor zenét hallgatok, mélyen hat rám, egészen eluralja a testemet, lelkemet, szívemet, és nemcsak a hangulatomat, hanem egész énemet megváltoztatja.
    2. Gyakori/rendszeres egyedüllétre van szükségem ahhoz, hogy kiegyensúlyozott és „működőképes” legyek.
    3. Bár szeretek tévét nézni, TUDOM, hogy nagyobb hatással van rám, mint kellene.
    4. Könnyen megijedek, ilyenkor összerezzenek vagy ugrok egy kicsit, főleg ha erősen koncentrálok valamire (és közben ér egy váratlan inger).
    5. Majdnem minden ingerforrást jelent számomra, akár felismerem ezt időben, akár nem.
    6. Tisztában vagyok vele, hogy gondosan szabályoznom kell, mennyi ingert fogadok be. Ha túl sok inger ér, tudom, hogy hosszabb ideig tart, míg kiheverem.
    7. Egy pillanat alatt fel tudom húzni magam, és képtelen vagyok utána leereszteni.
    8. Be kell fognom a fülemet, ha szirénázó autó halad el mellettem az utcán, mert úgy érzem, mintha a csontjaimig hasítana, ha nem fognám be a fülem.
    9. Ha hangos vagy „zsezsegős” emberek között vagyok, észreveszem, hogy próbálom felvenni a ritmusukat, vagy talán így védeni magam velük szemben, gyakran öntudatlanul. Mintha vonzana az erejük, a személyiségük, egy személyiségvonásuk vagy a stílusuk, amit szeretnék beépíteni az életembe.
    10. Gyakran meglep, mekkora hatással vannak rám olyan dolgok, melyek másokat egyáltalán nem izgatnak.
    Összpontszám:
    IX. Hogyan látom magamat és HSP-vonásaimat

    1. Sokszor gondolkozom el azon, vagy úgy érzem, hogy biztos valami nagy gond lehet velem, hogy ennyire érzékeny vagyok.
    2. Annyira intuitív ember vagyok, hogy még más intuitív emberek is felkeresnek, hogy kikérjék a tanácsomat.
    3. Mindig rendkívül kreatív ember voltam (vagy annak éreztem magam). Nem tudok nem alkotni, és az emberek gyakran kérdezik, hogyan csinálom.
    4. Gyakran gondolkodom a nap témáin, eseményein, vagy azon, hogy hogyan fejlődik a személyiségem.
    5. Azon vagyok, hogy jobbá tegyem a környezetemet és enyhítsek az emberek problémáin, mert nagyon mélyen átélem ezeket.
    6. Önbecsülésem természettől fogva alacsony. Folyamatosan igyekeznem kell, hogy feljebb tornásszam.
    7. Régebben vagy mostanában is az (volt) a vágyam, hogy társaságibb ember legyek, mert úgy látom/láttam, hogy a „zsezsegős” típus mindig eléri/véghezviszi/megkapja, amit akar, méghozzá habozás és késlekedés nélkül.
    8. Tudom, hogy érzékenységem jó dolog, de néha meghaladja az erőimet. Úgy érzem, mintha én lennék a farok, az érzékenységem meg a kutya.
    9. Úgy érzem, sokkal gazdagabb az életem, mint azt mások gondolnák. Gazdag, bárhogy is látják a többiek.
    10. Gyakran éreztem, hogy ha kevésbé lennék érzékeny, sokkal sikeresebb lennék a hagyományos értelemben.
    Összpontszám:
    X. Hogyan látnak mások

    1. Sokszor mondták rám, hogy tehetséges vagyok, bár nem tudom, ez valóban így van-e.
    2. Általában magamnak valónak tartanak. Nem vagyok az a típus, aki nagy társaságban érzi jól magát.
    3. Az emberek gyakran mondják, hogy a jövőbe látok, mert helyesen jósolom meg a dolgokat.
    4. Az emberek szerint túlságosan beleélem magam a dolgokba.
    5. A kevésbé érzékeny emberek úgy érzik, hogy velem nagyon sok plusz törődést igényelek, és ebbe általában belefáradnak.
    6. Tudom, hogy a többiek „másnak” tartanak (nem szexuális értelemben), de nem hibáztatom őket ezért. Tényleg más vagyok, mint ők.
    7. Gyakran eltűnődöm, hogy vajon valaha is képes leszek úgy rendezni és élni az életemet, hogy az számomra is kielégítő legyen, és ne érdekeljen többé, hogy mások mit gondolnak rólam, az érzékenységemről vagy az életemről.
    8. Az emberek gyakran sajnálnak azért, mert olyan érzékeny vagyok. Néha úgy érzem magam, mint egy háziállat, akivel kedveskedő leereszkedéssel bánnak.
    9. Az emberek tudják, hogy jó munkát végzek,; ha békén hagynak, nagyon rajta tudok lenni a rám bízott feladaton.
    10. A kevésbé érzékeny emberek hajlanak rá, hogy kicsúfoljanak/viccelődjenek rajtam, talán mert annyira más vagyok, mint ők.

    Kedvelés

  2. Gabuschka

    Szia, nagyon érdekes volt amit írtál. A legjobban az én-idő kiemelése tetszett, nekem ugyanúgy létkérdés. Mostmár tudja a férjem, hogy szükségem van néha egy-két órára egyedül, mert azt érzem, hogy megzavarodom, olyan vagyok, mintha ketrecbe zártak volna. Eleinte nem értette, és volt, hogy megsértődött, de szerencsére többé kevésbé már megért. A fogorvosnál is úgy szoktam indítani, hogy injekciózzanak körbe. 🙂

    Nekem ami nehézséget okoz most, az az, hogy félek a tudattól, hogy anya leszek (valószínű ezért nem esek teherbe sem), mert félek, hogy nem fogom tudni kezelni azt a nagy szeretetet, amelyet az ember a gyereke iránt érez.
    Alapvetöen bosszantanak a nagy teátrális kirohanások, vagy amikor arról áradoznak emberek, hogy mennyire szeretik a másikat.
    Mostanában vettem észre, hogy nagy hátrány, hogy a zárkózottság miatt sokan azt hiszik utálatos az ember, pedig én csak többet figyelek mint beszélek. Ettől függetlenül nem tudom, hogy érzékeny vagyok-e, mert például színekből kifejezetten az élénket szeretem. Piros a kedvenc. A narancssárgát mondjuk nem szeretem.
    🙂

    Kedvelik 1 személy

    1. Tündérkeresztanyád

      Szia! Akkor úgy tűnik, az én-idővel nem csak nekem voltak problémáim… valamiért a nem hiperérzékenyek ezt elutasításnak veszik, nem értik meg, hogy nekünk ez létszükséglet. Örülök, hogy a férjed el tudta végül fogadni.. 🙂

      Természetesen nem feltétlenül minden egyes pont azonos mértékben igaz a fent bemásolt listából, simán elképzelhető, hogy te a színekre kevésbé vagy érzékeny, a hangokra vagy illatokra viszont jobban. Nekem például az illatok, azt figyeltem meg, nem mondanak többet, mint egy átlag, nem hiperérzékeny embernek. Lehet, hogy a szaglásom nem annyira jó, vagy valamiért az agyamnak ez a területe kevésbé érzékeny, ki tudja. A narancssárgát már több hiperérzékeny személytől hallottam, hogy nem szereti, ez elég érdekes. 😀

      A gyerek kérdés nagyon kemény. Egy nagyon intenzív élmény minden szinten, és ez egy hiperérzékeny számára is lehet pozitív, de nagyon negatív is. Szerintem egyénenként mindenkinek ismernie kellene magát annyira, hogy el tudja dönteni, hogyan reagálna, hogyan bírkózna meg a feladattal… de ezt persze nem hiperérzékenyek sem tudják előre sokszor. Szerintem ha amúgy vágysz gyerekre, akkor biztosan találsz olyan megoldásokat, amivel menedzselni tudod együtt a kettőt. Sokat számít szerintem a partner, környezet is, hogy mennyire segítenek abban, hogy ne válj túlterheltté. Én biztos sokat beszélnék erről a párommal.

      A teátrális kirohanások, pláne, amikor totál komolyan is gondolják, nem csak viccből, nekem sem szimpatikusak általban, viszont a saját érzéseimtől már valamennyire megtanultam nem félni, és még ki is fejezni őket számomra kényelmes formában. Szerintem nagy különbség van az őszinte, mélyről jövő érzelmek, és aközött, amikor elvárják, hogy érzelmet nyilváníts. Valamiért az anyáktól elvárja a társadalom, hogy non-stop bizonygassák, mennyire imádják azt a gyereket, de egyrészt a jó anyaság nem egyenlő ezzel, másrészt meg a gyerekek a közhiedelemmel ellentétben nem hülyék, és teljesen világosan érzik egy-egy megnyilvánulás mögött (vagy sokszor megynilvánulás nélkül is) a valódi tartalmat. Később hülyülnek csak el az emberek általában.

      Kedvelés

      1. Gabuschka

        Érdekes, amit a szaglásról írtál, nekem meg inkább az, ami meghatározó. Például partnert vagy barátot is csak az alapján tudok magam mellett megtűrni, ha tetszik az illata. Bár azt hiszem ez alapvetően mindannyiunkra jellemző, főleg a nők választanak párt tudatallatt a másik szaga alapján.

        A saját érzelmeim kifejezését még én is tanulom, néha vicces, hogy belűl tombolnak az érzelmeim, kifelé meg olyan vagyok mint egy békés bárány. Persze néha utat tör magának a düh, sajnos volt már, hogy nem a megfelelő emberrel szemben. 🙂

        A tesztet amit bemásoltál kitöltöm majd, már csak a kíváncsiság végett is. 🙂

        Kedvelés

  3. Panna

    Őszinte leszek, erről hogy hiperérzékenység, soha nem hallottam. Aztán elolvastam a cikket, kitöltöttem a tesztet, és már a teszt felénél tudtam, hogy választ kaptam.

    Sokáig mindenfélének hittem magamat, pánikbetegnek, depressziósnak, személyiségzavarosnak, az összes létező betegségből volt valami tünetem, ezért én rohadtul azt hittem valamelyik az vagyok. Persze tudtam hogy ez lehetetlen, másra is gondoltam, de valahogy a hiperérzékenységbe egyszer sem futottam bele; viszont ez így átfedi a gyerekkoromat, és a tinikort is (amiben jelenleg is vagyok) Azzal nyugtattak hogy csak változom, meg hormonok, de kisebb koromban is érzékeny voltam már. Sokszor összetörtem, elrohantam, olyan dolgokon amik egy kicsit sem voltak nagy tétűek, és más korombeli gyerekek sem érzékelték annak. Egyedüllétre pedig nagyon nagy szükségem van, amit sokszor nem tudok megkapni; ilyenkor kiborulok, morcos leszek, fáradt, ijedős, és hirtelen depresszió tör rám: ezeknek egy két órával később nyoma sincs, és meglepődve érzékelem a változást.

    Múltkor például a metrón, félig sírva hívtam fel apámat, hogy elhagytam a vonaton az 1000 forintos kínai esernyőjét, nagyon sajnálom, és ne haragudjon, apaugyenemharagszol? típus volt. Annyira ki voltam borulva hogy a metrón, amint realizáltam hogy nincs esernyő, fel kellett hívnom. Utána kettő napig beszélni sem mertem vele arról az esernyőről, és idő kellett hogy feldolgozzam. Igen. Egy esernyő miatt minden.

    Pánikrohamhoz hasonlót is kaptam zsúfolt, tömeggel teli területeken. Annyi ingert, élményt kaptam, hogy az agyam bepánikolt, és azt hajtogatta hogy “Panna, menj már ki mert itt halsz meg” Ezeket már felismerem, és könnyedén megnyugszom.
    Kiskoromban sokszor annyira sírtam, hogy elájultam, majd pedig állítólag kinőttem. Sokszor most is annak a közelében vagyok.

    Fiatal korom ellenére nagy az empátiám, bele tudom magamat élni szinte bármilyen helyzetbe, igaz, sokról ötletem se kéne hogy legyem milyen, ugyanis soha még hasonlót sem éltem meg. De valahogy mindig normális tanácsokat adok, amik segítenek is.

    És még sorolhatnám mennyi minden mutat erre.

    Mindenesetre nagyon, NAGYON köszi hogy megírtad ezt a cikket, kicsit nagyon meg is világosodtam, és végre van valami ötletem mi történik velem már milyen rég óta.
    Ha valami érthetetlen vagy kihagytam, szólj.

    Kedvelik 1 személy

    1. Tündérkeresztanyád

      Szia!

      Mélyen megérintett az írásod, mert megint felidézte, milyen nehéz volt különösen a kamaszkorom, úgy tizenkettőtől húsz éves koromig… Remélem, most, hogy jobban tisztában vagy vele, mi is ez, talán jobban sikerült navigálnod vele, és nagyon-nagyon boldoggá tenne, ha ehhez az én írásom is hozzájárulna legalább egy hangyányit.

      Az tipikus a hiperérzékenységnél, hogy mindenfélével diagnosztizálja magát az emeber, vagy a dokik őt, miközben semmi nem ad igazán magyarázatot, megoldást, hiszen maximum a tüneteket látják, az mögöttük lévő okig már nem jutnak el. A depresszió és egyéb tünetek mind-mind jobban kezelhetőek, ha megérted, hogyan működik a hiperérzékenységed, és elfogadod a velejáróit.

      Ahogy a cikkben is írtam, ez egy komoly tanulási folyamat, de egy dolog biztos: idővel jobb lesz! Ahogy többet megtudsz magadról, rájösz, hogy nem csak negatív oldala van, és jobban megtanulod értékelni ezt a tulajdonságod.

      Számomra az egyik legfontosabb dolog volt, hogy megtanultam nem azonosítani magam a pillanatnyi érzéseimmel. Tudatosítom, átélem őket, ugyanakkor azt is tudatosítom, hogy ez egy múlandó érzés, akármilyen rossz (vagy jó) is legyen éppen. Ebben egyrészt a tapasztalat, másrészt a buddhista filozófia sokat segített, de ez egy egyéni megoldás, szerintem mindenkinek magának kell megtalálnia a számára legjárhatóbb utat. Sok sikert és örömöt kívánok neked ebben!

      Kedvelés

      1. Panna

        Igazán köszönöm a válaszodat is 🙂 A cikked hidd el sokat segített, mert legalább kaptam egy választ, kiindulási pontot, amit nem is tudok elégszer megköszönni. A blogodat is eleve azétt olvastam, kedveltem meg, mert mindig tudtak, tudnak erőt adni. Számomra egy igen különleges személy vagy.

        Köszönöm a bíztatást, a cikket is, így már tudom hogy mire kell figyelnem majd, hogyan kezeljem az érzelmeimet. Mégegyszer hálás köszönet.

        Kedvelés

  4. bandita

    Csurgott a víz a tenyeremből, ahogy a tesztet töltögettem, közben sejtettem az eredményt, mert már a bejegyzésed olvasása alatt is azt éreztem, mintha én írtam volna. Mindkét kommentelő reagálásánál is hasonló élményem volt.

    Most már csak annyi kérdésem lenne, hogy negyvenöt évesen az “árnyékos oldalon”, mit is tudjak kezdeni ezzel az információval?

    Az egész eddigi életem, a döntéseim nagy része arról szólt, hogy megpróbáljam elfogadtatni magam, beilleszkedni, “normálisan” megélni dolgokat. Része lettem egy nagy egésznek az én magányos kis burkomban, félek lépni. Csak kapálózom, hogy ne süllyedjek el egészen.

    Úgy félek, hogy öreg vagyok ahhoz, hogy javamra fordítsam ezt a helyzetet.,
    Kellett nekem elolvasnom ezt a bejegyzést. 😦

    Serdülőként, Pannához hasonló élmények értek. Ezzel kapcsolatos szuicid cselekményem miatt Iskolapszichológusnál kötöttem ki, aki azt állapította meg, hogy neurotikus vagyok.

    Fiatal felnőttként nyugtatókkal tudtam elfogadhatóan működni…és sok más egyéb.

    Mindig azt érzem, hogy “befejezetlen, félkész” ember vagyok.
    A “hogyan tovább” gondolatától is elönt valami nyálkás félelem.

    Kedvelés

    1. Tündérkeresztanyád

      Egyrészt örülök, hogy a cikket olvasva még egy valaki meg tudja végre nevezni, miben más a többségtől, másrészt őszintén átérzem a fájdalmad a soraid olvasva. Sokszor úgy érzem, én is túl sok időt töltöttem az árnyékos oldalon, és hogy ennek nem kellett volna így lenni, és ilyenkor nagyon dühös vagyok és szomorú. És tudom, hogy ezek a negatív érzések az “elvesztegetett” idő hosszával valószínűleg csak növekednek, halmozódnak.

      Azonban ahhoz, hogy – lassan, lépésenként – megtanuld javadra fordítani a helyzetet, sosincs túl késő! Engem az a gondolat szokott bizakodással eltölteni, hogy lehet, hogy ezután is lesznek rossz időszakok az életemben, de olyan rossz, mint amilyen volt, már nem lesz sosem, mert már jobban ismerem önmagam (akármennyire is mindannyian bizonyos értelemben életünk végéig befejezetlenek vagyunk), és már tudom, hogy nincs velem baj. Minél többet megtudsz erről a tulajdonságodról, annál több mindent, ami eddig nehézséget okozott, megtanulsz kezelni.

      Egy nagyon nagy része a problémának, hogy Magyarországon (de máshol sem igazán) a szakemberek sincsenek felkészítve a hiperérzékenység felismerésére, nincsenek csoportok, foglalkozások, magyar nyelvű irodalom – vagy csak nagyon elvétve. Így aztán mindenféle címkéket ragasztanak sokszor már nagyon fiatalon az emberre – konverziós zavar, neurózis, pánikbetegség – ami nem hogy segítene, de mivel elfedi a problémák eredetét, sokkal inkább csak árt. Pedig a hiperérzékenység már gyerekkorban felismerhető, és megfelelő hozzáállással, foglalkozással segíteni lehet az adott személyt, hogy a maximumot hozza ki ebből a tulajdonságból.

      Tényleg olyan, mint egy kétélű kard, és sajnos nagyon sok esetben magunk ellen fordítjuk, amíg nem tanuljuk meg helyesen használni.

      A “burok”-jelenség is ismerős, és az elmúlt években figyeltem fel rá, hogy hajlamos vagyok burkot építeni, és aztán miután mindentől elvágtam magam, könnyen depresszív hangulatba zuhanok. Ma már tudatosan teszek azért, hogy megtartsam a szálakat, amik másokhoz kötnek. Tízen-huszonévesen sosem volt nagy baráti társaságom, nem voltam a társaság középpontja – nem is vágytam rá – de mostanra megtanultam, hogyan gyűjtsem és tartsam meg magam körül azoknak az embereknek a társaságát, akikkel öröm együtt lennem, és akiket akkor is elviselek, amikor épp a “burok” fázisban vagyok. Ez továbbra sem hatalmas baráti társaság, de egy stabil 5-6 közeli barát, akikre bármikor számíthatok, és 10-15 távolabbi, de jó barát, akikkel bármikor beülnék mondjuk egy kávéra, mozira. Nem meglepő, hogy sok köztük a hiperérzékeny. Szerintem ez nagyon fontos, már egyetlen barát is egy világnyi különbséget jelent – és ezt nem átvitt értelemben mondom!

      Most hirtelenjében ezek merültek fel bennem a hozzászólásod olvasva, de nagyon szívesen elbeszélgetek még a témáról! 🙂

      Kedvelés

  5. bandita

    Köszönöm a választ, éreztem, milyen gondossággal fogalmaztad, hogy segíteni tudj a soraiddal. Számomra már az is óriási segítség, hogy tudom, nem vagyok egyedül, más is küzd ezzel a helyzettel éspedig sikeresen! Lehet, hogy apró lépésekkel fogok előrehaladni, de megfogadom, hogy soha nem hátrálok meg, nem fordulok vissza!
    Köszönöm.

    Kedvelik 1 személy

  6. darkstarpownyouall

    Bár nem ennyire szélsőségesen mint amit olvastam, de úgy 60%-ában én is igaznak érzem magamra a leírtakat. Ez azért érdekes mert férfiként élem meg mindezt. 2-3 éves koromban vittek el minket tesómmal a szüleink gyerekpszichológushoz, aki azt mondta, olyanok vagyunk mint a svájci óra. Nagyon érzékeny pontos szerkezet, ami sok karbantartást igényel. Én sokáig azt hittem meleg vagyok, de mára rájöttem inkább csak féltem tőle. A biológiai reakcióim a nők iránt érdeklődnek. Ennek ellenére inkább lány barátaim vannak, a csajok lelki-szemetesládája voltam mindig. A mostani párkapcsolatom is inkább egyfajta mély barátság extrával, mivel a romantikát és a szerelmet inkább úgy élem meg mint a nők. Ebből volt is rengeteg problémám, mivel ideig óráig eljátszottam a macsót a lányoknak aztán mikor bőgni akartam a vállukon akkor eliszkoltak. A mostani párom viszont elfogad és szeret olyannak amilyen vagyok még ha néha nehezen is viseli, amit hatalmas nagy kincsnek tartok, ahogy leírtam könnybe is lábadt a szemem. Igazából szeretnék kemény erős férfi lenni aki mellett ő is igazán nőnek érezheti magát, de még nem találtam meg a módját, hogy ne kelljen meghasonulnom. Pedig olykor belőlem is előtör az alfahím, aki vágyik egy nőiességét megélni képes nőre. Szeretnék neki teret adni arra, hogy olyanná válhasson, amire titkon ős is vágyik. Az élet néha nagyon furcsa tréfákat tud űzni.

    Kedvelés

    1. Tündérkeresztanyád

      Először is üdv a blogon! 🙂

      Nagyon érdekes olvasni a soraidat, hiszen íme, végre egy beszámoló az ellenkező nemtől! Ahogyan a cikkben is írtam, azt feltételezem, hogy férfiként valamivel összetettebb, talán nehezebb megélni a hiperérzékenységet. (Nem, mintha nőként mindig egy fáklyás körmenet lenne.) Az elvárások talán még nyomasztóbbak tudnak lenni, és őszintén gratulálok, hogy Te ahogy látom, eléggé tisztában vagy önmagaddal ahhoz, hogy ezt a helyén tudd kezelni.

      Szerintem nagyon sok múlik azon, hogyan definiáljuk az Erőt. A tapasztalatokra/élményekre való nyitottság, azok mély megélése, az önismeret, az önfejlesztés, a színjátékokon való átlátás képessége, az egyedi észjárás, az önállóság – és még sorolhatnám – amelyek egyáltalán nem állnak távol a hiperérzékenyektől, mind-mind olyan dolgok, amelyeket könnyen Erővé lehet formálni.

      A sztereotipikus macsó szerepet valóban talán nehéz összeegyeztetni a hiperérzékenységgel, hisz még a nem hiperérzékeny férfiak is küzdenek szerintem ezzel az elvárással… Én azt gondolom, hogy mivel ez elképzelt ideál, ami valójában nem létezik – ahogy a tökéletesen nőies nő is – , inkább játékosan érdemes megközelíteni, kísérletezni elemekkel, aspektusokkal, amelyeket kevésbé érzel idegennek. Amúgy ilyen szerepekkel elég jól el lehet játszani, tudatosan, az élvezet-szórakozás kedvéért…

      Szerintem ne úgy fogd fel, hogy mit nem kap meg a párod tőled, hanem hogy te mit adsz neki, amit mástól nem tudna megkapni. Hiszen valószínűleg ezért van veled!

      Abban viszont száz százalékban egyetértünk, hogy az élet nagyon furcsa tréfákat tud űzni… nekem is lenne mit mesélnem bőven.

      Kedvelés

  7. ohdeer

    Kedves Tündérkeresztanya!
    Nagyon szuper az írásod, sokat fog segíteni nekem, hogy a szeretteimmel könnyebben megértessem, miért is vagyok fura.
    Én már évek óta tudom, hogy hiperérzékenységgel vagyok megáldva/megátkozva (mikor melyik:)), de időről időre olvasok róla, néha a családomnak idézgetek írásokból, hogy megértsék: nem ketyós vagyok, csak másképp működök…
    Ami “tünetet” felsoroltál magadnál, az nekem mind, kivétel nélkül megvan…
    És még valami, amit szintén a hiperérzékenység számlájára írok:
    kiakaszt, ha valami nem úgy működik, ahogy működnie kéne…
    Ezt kibontom:
    -ha otthon a gyerek nem végzi el időben a rászabott házimunkát
    -ha ferde egy kép a falon
    -ha kilóg egy címke a ruhából
    -ha nem párhuzamosan vannak letéve, feltéve, rátéve…
    -ha a fodrász aszimmetrikusan vág hajat
    -ha a kolléganőm tűri, hogy a hülye férje megalázza
    -ha valaki rám dudál, pedig én vagyok, aki szabályosan közlekedik
    -ha valami dísztárgy úgy van összeállítva, hogy túlfolyt a ragasztó
    -ha …
    Se vége, se hossza…
    Ami igazán gondot okoz ebben, az a házimunka.
    Mert van mindenkinek otthon feladata, de persze az én olvasatomban nem végzik azt sem időben, sem elég alaposan.
    Így belenyúlok.
    És megszakadok.
    Mert bántja a szememet, hogy ott hagyta a zsepigombócot, ezért kidobom én….stb
    És én nem vagyok tisztaságmániás. Láttam olyat: steril múzeum a lakása. Na a miénk nem ilyen (frászt kapok, ha valaki csak betoppan – égek, mint a rongy, pedig öt felnőttként élünk, nem csak az én saramként kéne kezelnem)
    A (felnőtt) gyerekeim tréningeznek arra, hogy szedjem a “leszarom” tablettát… Próbálom…megy egy darabig… de csak látni is fárasztó. Néha fárasztóbb eltűrni, mint megcsinálni. Elodázom rendszeresen a porszívózást, mert tudom, hogy csinálom, mint egy megveszekedett őrült: minden elhúzok, felemelek, kirázok… másnál ilyen egy éves nagytakarítás. De csak így jó, mert csak így tökéletes (persze másnap ugyanúgy megjelenik az első porcica, mint ha más porszívózik)
    Őszintén irigylem azokat az embereket, akik nem aprózzák így el magukat és képesek felülemelkedni egy kis vízkövön, hogy szamárfüles a gyerek tankönyve, vagy, hogy nem eszik rendesen a gyerek…

    Kedvelés

    1. Tündérkeresztanyád

      Oh, Dear! 🙂

      Elnézést a piszkosul megkésett válaszért – amint az sajnos látható, a blog is szünetelt az utóbbi időben.
      A perfekcionizmus valóban nagy átok tud lenni, és talán ez kimaradt az írásomból. Más-más formákban tud megnyilvánulni, és nem csak a hiperérzékenyekre jellemző. Sokszor az segít, ha az ember talál valami olyan hobbit, amiben remekül ki lehet élni, és nem a környezetét stresszeli vele, noha levetkőzni azért elég nehéz, ha csak nem lehetetlen.
      Ahogy az írásodból kiderül, a gyerekeid motiválnak arra, hogy felülemelkedj ezen – szerintem érdemes hallgatni rájuk, tanulni tőlük.
      Nekem mindig inkább az önfejlesztésben, a magammal szemben támasztott elvárásokban nyilvánult meg, amit kénytelen voltam megtanulni kezelni, ha nem akartam folyamatos depresszióban élni. Ez a fajta “lazaság” tapasztalatom szerint a korral is jön, és ahogy látom, neked is remek rálátásod van arra, miért és hogyan okoz a mindenáron való tökéletességre törekvés problémát önmagunkkal és környezetünkkel, szóval hajrá a LESZAROM tablettákkal! 😀

      Kedvelés

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s