A rövid haj pszichológiája

Gyakran eszembe jut az az egy-két éve olvasott gondolat, hogy az életünk során megtett út talán nem is arról szól, hogy valamivé váljunk, hanem arról, hogy megszabaduljunk mindazoktól a dolgoktól, amelyek megakadályoznak bennünket abban, hogy azok legyünk, akiknek kezdettől fogva szánva voltunk. És hogy hogyan jön mindez a hajhosszhoz?

A felnőttéváláshoz és az illúziók elvesztéséhez hozzátartozik, hogy leszámolunk egy sor olyan vélt vagy valós elvárással, tévhittel, berögződéssel, amelyek nem járulnak hozzá a személyes fejlődésünkhöz, boldogulásunkhoz, és amelyekhez eddig megszokásból, félelemből ragaszkodtunk. Mert azt hittük, így kell ezt csinálni, vagy mert azt hittük, megint csak tévesen, hogy csak így lehet csinálni. Mert élt bennünk egy csalóka kép arról, mi a “tökéletes”.

Ez a leszámolás egyéntől függően sok féle kifejeződést ölthet – vagy nem is kell feltétlenül külső kifejeződést kapnia. Egy biztos: nőknél a haj levágása gyakran azt az üzenetet hordozza: mostantól saját magam döntök arról, mi tetszik és mi nem, és fütyülök rátok. 

Aki látta a Római Vakációt (van, aki nem?), annak ismerős Audrey Hepburn makacs elszántsága, ahogyan azt mondja: Csapja le mind!

Ennek megfelelően szerintem életünk egy pontján mindannyiunknak volt rövid haja, legyen az akár klasszikus Kleopátra, akár üzletasszonyos bob vagy játékos pixie.

Esetleg talán életünk több pontján is? Gyakran asszociáljuk ugyanis a haj levágását valamilyen negatív életeseményt követő belső átalakulással, egy trauma feldolgozását kísérő lelki munkával. Nem alaptalanul: amikor úgy érezzük, a belső történések kötik le a legtöbb energiánkat, akkor nincs sok kedvünk hajkefékkel bíbelődni. (Arról nem is beszélve, ha magától hullik ki csomókban.)

tumblr_nx98ke06rg1sm21i1o1_1280
Natalie Portmannek maga a hajvágás folyamata is szemmel láthatóan elég nagy trauma.

Nem elég ez a tény, de emellé még jön egy sor tényleg minden alapot nélkülöző előítélet:

– a leszbikusoknak van rövid haja (az összes leszbikus ismerősömnek hosszabb haja van nálam)

– a rövid haj nőietlen (Marilyn Monroe-nak, ha jól emlékszem, nem voltak seggig érő loknijai)

– a rövid haj igénytelen (bármely tömegközlekedési eszközre felszállva inkább arról győződhetünk meg, hogy legtöbb esetben az ellenkezője igaz)

A legjobb az volt, amit egy online fórumon olvastam nem rég, amikor egy hozzászóló megkönnyebbülve írta, hogy “kicsit félve jöttem haza a fodrásztól, de a férjem annyira cuki, azt mondta, hogy neki még így is tetszem.”

És aztán itt van mindannyiunk kedvenc tükre, a média, amely mindig nagyon kedvesen visszasugározza és felerősíti a közhelyeket, előítéleteket, amelyek ott dolgoznak egy társadalomban. Avagy a kellemetlen pillanat, amikor rájössz, hogy a kortárs televízió két leggonoszabb nőalakjával osztozol egy frizurán:

Claire Underwoodban és Cersei Lannisterben nem sok közös van, egy dolgot leszámítva: a hatalom iránti olthatatlan vágyukat. Egy nő, aki irányítani akar, és ráadásul még a haja is rövid, az csak vérszomjas dög lehet. Apropó vérszomjas: a  már sokat idézett Holtodiglan című film is remekül illusztrálja a közhelyet. Amyt a film első felében, amíg áldozatként gondolunk rá, hosszú hajjal látjuk. Csak amikor kiderül, hogy dehogy is áldozat, valójában ő a főgonosz a sztoriban, akkor szabadul meg az aranyszőke fürtjeitől – hogy aztán a mozitörténet egyik legborzasztóbb szexjelentében már rövid hajjal mártózzon meg a mit sem sejtő pasi vérében. How very original.

8nb8yxD

Vagy nyúljunk egy kevésbé rétegfilmhez:

Miranda-priestly-300x0

Az ördög nem csak Pradát, hanem hidrogénszőke bubit is visel?

Az ilyen sztereotípiák persze a másik oldalról nézve is jó esetben csak nevetségesek, rossz esetben károsak. “Hosszú haj, rövid ész”, mondogtta mindig kedvesen egy ismerősöm nagypapája, a hosszú hajjal egyértelműen az egész női nemre utalva. Szerencsére ma már kevesen osztják a nézeteit, és senki nem kérdőjelezi meg (?), hogy egy impozáns hajzuhatag alatt is lehet egy akadémikus  koponyája.

A személyes történetemről annyit, hogy a színek és fazonok terén a totál kopaszt és az afrót leszámítva mindent kipróbáltam. Nem riadtam vissza a hajhosszabbítástól sem, amikor épp hirtelen akartam Jean Seberg-ből Rapunzel lenni ismét. Az ébenfeketétől a platinaszőkéig végigjátszottam a színskálát. (Az eredeti hajszínemre szőkeként emlékszem.) Nagyon sokáig azonban hosszú hajat erőltettem, ami így utólag visszagondolva valahol a mindenáron ‘normalitásra’, beolvadásra, ‘jókislányságra’ való törekvésemből eredt, és kevés volt benne az önelfogadás. Élt ugyanis bennem egy zsarnoki kép egy ‘tökéletes énről’, és ez a kép sokszor annyira nyomasztó és egyhangú volt, hogy szinte belebedegedtem. Aztán először a házasságom elején fedeztem fel, hogy nekem valójában jobban áll a rövid haj (akkor éppen tűzvörössel megspékelve), de nagyon hamar vissza is táncoltam a hosszú szőke loknik felé: az akkori életemmel, énképpemmel  – és férjemmel – nem fért összen hosszú távon a vagány, feltűnő hajviselet. Csak a válásunk után egy évvel vágattam le megint a hajam, először bátortalan bob fazonra, majd egyre rövidebbre:

Alapvetően nem gondolom, hogy a hajunk hossza bármit is kellene mondania rólunk azon kívül, hogy milyen az arcformánk és milyen géneket örököltünk. Viszont nem egy kontextus nélküli burokban, hanem egy társadalomban élünk, ahol különféle értékekkel asszociáljuk a hajviseleteket, és  erre aztán tudatosan-tudattalanul reagálva választjuk meg a magunkét. A hajviselet lehet politikai állásfoglalás, személyes üzenet, játék, az érvényesülés eszköze, vagy mind egyszerre.

Egy dolog biztos:

2 Comments

  1. maggies87

    Az összes hajad közül szerintem a kis piros rövid volt a legjobban Te 🙂
    De a szőke rövid is jó 😉

    Nekem is volt már szinte minden féle szinű, hosszban is, de valahogy a hosszu fekete volt az amit magaménak éreztem, meg talán a hosszu piros. Sajna a hajam kevésbé…dijazta. 😦 persze kellett egy kontár fodrász is ehhez, aki tavaly galyra tette a hajam, most is azt nyögik még a tincseim… 😦

    Kedvelik 1 személy

    1. Tündérkeresztanyád

      Köszi! 🙂

      Szerintem nagyon jól állt neked a vörös, csak hát igen, nehéz fenntartani, az én hajam sem nagyon díjazza a háromhetente történő festegetést… A szőke könnyebb eset, mivel az eredeti színemtől nem áll annyira messze.

      Kedvelés

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s