‘Gondolod, hogy ebből megélsz majd?’

Az előző cikkem és a rá érkező reakciók kapcsán felötlött bennem, milyen jó lett volna, ha valaki anno összeszedi nekem azokat a leggyakoribb kritikákat, hozzászólásokat, odamondogatásokat, amelyekkel a bármilyen kreatív tevékenységet (legyen az írás, fotózás, festés, blogolás, DIY) végzők nap mint nap szembesülnek, és így nem magamnak, sok idő elvesztegetése árán kell kiokoskodni, miért is mondják ezeket, és mi a jó  – ha létezik jó – reakció rájuk.

Némelyik személyes tapasztalat, mások fotós vagy blogger ismerősök elbeszélése alapján kerültek bele, de egy dolog közös bennük: ha bármiféle kretaív dologgal foglalkozol, egy ponton valamelyikük – sőt, valószínűleg több is – fel fog majd merülni.

‘Gondolod, hogy ebből megélsz majd?’

Kezdjük rögtön a címben szereplő kérdéssel. Teljesen mindegy, hogy amúgy tervezel-e pénzt csinálni az adott tevékenységből, ezt fel fogják tenni. Ilyenkor három eset lehetséges: az egyik, hogy elmagyarázod, hogy ez neked egy hobbi, amit szabadidőben szeretsz csinálni (ezt legtöbbször megértik, de nem mindig), a másik, hogy azt mondod: már most is ebből élek. A harmadik, köztes eset, hogy valami olyasfélét válaszolsz: egyelőre még nem tudom, de azon vagyok.

Ugyanis legyen az akár írás, akár a képzőművészet valamilyen formája vagy más kreatív tevékenység, a legelején biztosan nem lehet megélni belőle. Ezzel akkor is – főleg akkor – tisztában kell lenni, ha később esetleg az a célod, hogy valamilyen jövedelmet csikarj ki belőle. Ez egyébként logikus is: ha csak nem specifikus művészeti iskolába jártál, akkor bizony szükséged van pár tanulóévre. De sokszor, legtöbbször még a művészeti iskolát végzett alkotók sem tudnak pusztán az alkotásból megélni: tanítanak, fordítanak, előadnak mellette.

Sokkal reálisabb tehát eleinte hobbiként, majd mellékállásként számításba venni, amikor a költségvetésed készíted. Vannak persze sikersztorik, amikor valaki varázsütésre meggazdagodott, de ha kicsit jobban megnézed, kiderül, hogy ott is sok-sok évnyi, asztalfióknak írt munka, vastag kupac elutasítólevél van mögötte. A lassú építkezés, folyamatos tanulás és kapcsolatépítés valósabb forgatókönyv.

A fenti kérdés mögött egyébként az a kevéssé titkolt csodálozás van, hogy valaki képes intenzív idő és energia ráfordításra akkor is, ha ezért nem kap, és esetleg egyáltalán nem is vár semmiféle pénzbeli fizettséget. Sok ember ezt furcsának találja. Nem tudom, miért.

‘Ilyet én is ( a négyéves fiam is, a négyéves fiam kiskutyája is) tudok csinálni.

Az egyetlen hatásos válasz: Akkor csinálj.

‘Ma már mindenki író/fotós/blogger/ akar lenni.’ 

52a08b7d786b22854df159220c0ea2f5Nem, az ismerőseim közül például sokkal többen szeretnének Batman lenni.

Viccet félretéve, igen, rengetegen, egyre többen próbálják ki magukat kreatív szakmákban.  Ennek többek mellett gazdasági okai is vannak: ahogy Mérő László is beszélt róla ebben a cikkben, jelenleg ott tartunk, hogy az emberek fele meg tudja termelni azokat a javakat, amik a mindennapi életünkhöz szükségesek. Csakhogy nem a másik felének is csinálnia kell valamit a megélhetésért… Elég nagy esély van tehát arra, hogy az emberiségnek szigorú értelemben véve nincs szüksége a munkádra, vagy maximum csak azért van rá szüksége, hogy ne a munkanélküliek számát gyarapítsd. Ez egy rettentően lehangoló tény, de valójában ha a másik oldalról szemléljük, épp ez a “szükségtelenség” ad szabadságot arra, hogy minél többen olyasmivel foglalkozzanak, ami ugyan nem létszükséglet, de gazdagabbá, színesebbé teszi az emberi tapasztalatunkat, kulturánkat.

Nekem úgy tűnik – de szóljatok ha tévedek – hogy valamiért többnyire a kreatív szakmák kapcsán szokott elhangzani a fenti mondat. Azt viszonylag ritkán szokták megjegyezni, hogy manapság mindenki közgazdász, marketinges, PR-os, műkörmös, zumbaoktató stb. akar lenni – csak néhány az én életem során tapsztalt foglalkozásbeli divathullámokból. Pedig ha belegondolunk, van szükségünk még egy reklámra, ami olyasmit akar eladni nekünk, amire szintén nincs szükségünk? Van szükségünk a huszadik féle módra ahhoz, hogyan lakkozzuk a körmünket? Van szükség egy olyan mozgásformára, ami táncnak nevetséges, edzésnek meg feleslegesen bonyolult? Elnézést, ha megsértettem ezzel néhány zumba-, reklám-  vagy műkörömrajongók érzéseit, de a példákkal azt próbáltam szemléltetni, hogy a kultúránk nagy része voltaképpen “felesleges” elemekből tevődik össze.

‘De hát ez épp olyan, XY-é…/ De hát ez épp olyan, mint az összes többi.’

Ezt legtöbbször egyetlen okból mondják: mert igaz.

A kreatív szakmák jól ismert elmélete a helsinki buszok problémája. Mármost hogy jön a finn főváros közlekedési rendszere a művészethez, kérdezheted joggal. Nos úgy, hogy a helsinki buszok által bejárt út bizonyos szempontból nagyon hasonlít a kreatív szakmák pályaívéhez. A központi buszpályudvarról kiindulva eleinte mindegyik ugyanazon az útvonalon halad. Jódarabig ugyanazoknál a megállóknál állnak meg. Csak később,  amikor már jócskán eltávolodtak a kiindulási ponttól, válik nyilvánvalóvá, hogy valójában eltérő irányba tartanak.

Az alkotás is ilyen: eleinte, amíg tanulsz, végigmész ugyanazokon a fázisokon, amelyeken 12512218_10207611221412388_9040438063626017605_na legtöbben végigmennek. Csak később, hosszabb-rövidebb idő után kezded felfedezni az ‘egyéni hangod’, azokat a témákat, motívumokat, amelyek érdekelnek, és azokat az eszközöket, amelykkel a legjobban ki tudod fejezni magad.

A legnagyobb hiba, amit sokan elkövetnek, hogy amikor észreveszik, hogy mennyien is csinálják épp ugyanazt, akkor pánikszerűen leugranak a buszról, és átszállnak egy másikra. Ahhoz, ugyanis hogy egyéni stílust alakíts ki, rajta kell maradni azon a buszon. Oda kell szögezni a segged ahhoz az üléshez, és kivárni, amíg eltávolodsz az indulási ponttól.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy a világon szinte mindent utánzással tanulunk. Azonban míg egy tanuló pék, szakács, szobafestő esetében nem tekintjük sikertelenségnek, hogy minél jobban utánozza a mesterét, addig a kreatív szakmák esetében elvárnánk, hogy  a tanoncok azonnal eredetit és lehetőleg tökéleteset alkossanak, különben egyből megkérdőjeleződik a tehetségük. Ez is nyilván a művészeteket, kreativitást övező nagy népi mítoszok egyike: az alkotás a semmiből pattan elő teljes tökéletességében a művész fejében. Bármelyik gyakorló művész vagy a témával komolyabban foglalkozó irodalom elmondhatja: nem így van. Igen, persze, előfordul az a mágikus pillanat, amikor tisztán ott a szemed előtt a kép, a fejedben a teljes történet: többnyire a témával való foglalkozás hosszú hetei, és néhány sikertelen próbálkozás után szokott előfordulni ez a mágikus pillanat.

A művészettörténet egyik remek sztorija Picasso első, 1901-es párizsi kiállítása: a képeken jól láthatóak mindazok a hatások, amelyek a fiatal Picassót érték és formálták, és amelyek elvezetik majd később az összetéveszthetetlen stílusáig – de ez a stlílus még egyáltalán nincs jelen a képeken 1901-ben. Ha Picasso meghalt volna abban az évben, sosem kerül be a művészet nagyjainak arcképcsarnokába, mégis, a számtalan különböző stílus kipróbálása szükséges volt ahhoz, hogy egyszer majd eljusson a sajátjáig.

‘Nem értem, miért fizet ezért bárki is.’

Ez ha jobban megnézzük, a ‘gondolod, hogy meg lehet ebből élni‘ egy másik, rosszindulatúbb változata, ami akkor szokott felmerülni, amikor végre elkezdesz egy kis pénz is keresni.

Ahhoz, hogy megfelelően tudjunk rá válaszolni, szerintem egy dolgot kell megérteni: mikor az emberek pénzt adnak ki egy képért, egy könyvért, bármiért, ami nem Bad-artists-imitate-great-artists-steal-360x240alkalmazott művészet, akkor valójában sosem a konkrét belefektetett munkáért fizetnek.  A képet valóban bárki el tudná készíteni a megfelelő technikák elsajátítása után. Tényleg bárki meg tud tanulni írni, fotózni, festeni, mert a közhiedelemben ellentétben ez nem valamiféle misztikus képesség, hanem olyan egyszerű mozdulatsorok vagy összefüggések következetes alkalmazása, amelyek az egészséges emberi agy számára nem jelentenek problémát.

Viszont az, hogy kiteszed a képeid egy kiállítótérbe, nyilvánosan olvashatóvá teszed a cikkeid, történeteid akár az interneten, akár más platformon, nos, erre nem képes akárki. Valójában nagyon sokan nem képesek rá, mi több,  egyenesen rettegnek a lehetőségtől. Mert ez egyfajta lemezteledéssel jár – minél öszintébb, minél mélyebbről jön az adott produktum, annál inkább. Sérülékennyé tesz. Alapfelállásból pedig mindenki rühell sérülékeny lenni.

Pénzt, elismerést bármelyik művész azért a teljesítményéért kap, mert le tudja győzni ezt a rettegést. Mert kiáll oda, azzal afelkiáltással: cincáljatok szét! És ez elég nagy teljesítmény szerintem.

Az én őszinte válaszom a fenti kérdésre tehát: “Valójában nem ezért fizetnek, hanem azért, hogy jó pofát vágjak az ilyen hülye megjegyzésekhez.”

Te milyen idegesítő-vicces-furcsa megjegyzéseket, kérdéseket kaptál blogolás vagy egyéb kreatív tevékenységed kapcsán?

 

2 Comments

  1. Tanárnö

    Szerintem ezek a megjegyzések soha nem vállalkozóktól vagy kreatív munkából élöktöl jönnek, hanem olyanoktól, akik beragadtak egy kevésbé érdekes beosztásban. Én úgy érzem, hogy sokkal inkább az ö frusztráciòjuk van a háttérben és a félelmeik a változástòl. Hiszen, ha mi olyat csinálunk, amit élvezünk, akkor lehet, hogy nekik sem kellene megnyomorodni azon a munkahelyen. Persze a változtatáshoz már bátorság kéne, ami nincsen. Így marad a beszólogatás.

    Kedvelés

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s