K mint Kompetitív -Hétköznapi seggfejek III.

Egy jelenleg absztinens versengésfüggő vallomásai arról, hogyan és mennyire teszi tönkre a kapcsolatainkat, az önértékelésünket, és végső soron az életünket a megrögzött kényszer arra, hogy mindig ‘jobbak’, ‘legjobbak’ legyünk.

Csak a heti termés a Facebook falamról: ‘ezeknek a gyerekeknek sikeres gyerekkora volt’; ‘a papír alapú és elektronikus könyvek vérremenő harca: melyik fog nyerni’; ‘minek nekünk külföld, ha itthon is ennyi csoda van’. Ezek a címek, megfogalmazások mind a szembeállítás retorikájára épülnek, egy versenyhelyzetet próbálnak teremteni ott is, ahol nem feltétlenül, nem szükségszerűen van verseny, illetve ahol ez tökéletesen oda nem illő. (Ugyan mióta és mi végre asszociáljuk a gyerekkort a sikerrel? Nem lehet, hogy az e-könyvek és a hagyományos könyvek kiegészítik egymást, más-más módon és céllal használjuk őket? Lehetetlen azt elképzelni, hogy valaki Magyarországon is ÉS külföldön is szeretné megnézni a gyönyörű helyeket?) A kortárs média  – tévé, közösségi média, blogok, online híroldalak – megszokott retorikája ez, és mi fel sem kapjuk már szinte a fejünket. Kivéve, ha gyógyulófélben lévő versengésfüggők vagyunk.

Nem lehet és nem is akarok mindent a külső tényezőkre fogni: hat év versenysport és sok év éltanulás után nyilvánvaló, hogy erős egyéni haljamom is van a versengésre. Igen, rengeteg pozitív hozadéka volt, hogy ekkora belső hajtóerővel rendelkezem, de az életem egy pontján szembe kellett néznem mindazzal a negatív hozadékkal, ami végül teljesen átértékeltette velem, ahogyan a versengéshez ma viszonyulok. Erről szól a cikk.

Mikor és miért káros a versengés?

Mert természetesen nem minden esetben az, sőt, ahogyan már mondtam, sok esetben nagyon is szükséges, előre vivő. Hozhatnék példákat a bilológia, tudomány területéről, vagy meríthetnék a sok ezer éves emberi történelemből, hogy illusztráljam ezt, de azt hiszem, józan ésszel mindenki belátja, hogy a versengés, rivalizálás az emberi (sőt, bármilyen) élet egyik elidegeníthetetlen sajátossága, ami nélkül magát a túlélést is nehéz – ha nem lehetetlen – elképzelni.

Károssá akkor válik, amikor (és ez sok más jellemvonás esetében is így van) aránytalanul túlsúlyba kerül. Amikor olyan helyzeteket is versenynek fogunk fel, amelyek egyértelműen nem arról szólnak. Egy hétköznapi beszélgetést. Egy kirándulást. Egy barátságot. Egy házasságot.

Amikor ez történik, amikor valaki mindenre versenyként tekint, amikor minden helyzetben kényszeresen ‘nyernie kell’, akkor az rövid vagy hosszabb távon nem hogy boldogabbá, elégedettebbé tenné a személyt (egy külső mérce alapján sikeresebbé talán, egy ideig), hanem olyan negatív következményekkel jár elsősorban a társas kapcsolataira nézve, ami a hosszú távú, tartós boldogságot teljesen ellehetetleníti.

Miért?

Azért, mert kevés annál stresszesebb, frusztrálóbb dolog van, mint együtt lenni valakivel, aki nem tud ‘lazítani’. Aki mindenben, állandóan valamiféle megmérettetést lát. Aki nem is hallja, amit mondasz, mert fejben már magát hasonlítgatja mindehez, azt méricskéli, mindez mennyit tesz hozzá vagy von le az ő teljesítményéből, értékéből. Alig várja, hogy befejezd a mondandód, hogy végre védekezésbe kezdhessen, vagy hogy azt kezdje bizonygatni, az ő megoldása/meglátása/élete miért is jobb. Semmi nem vonhatja ki magát a körből. (Mint azt már kitaláltátok, a kényszeres versengőknek legtöbbször az önértékelésükkel van a hiba.)

A másik személy számára ez egy idő után mérhetetlenül fárasztó tud lenni. Nem csak fárasztó, hanem egyenesen visszatetsző. Taszító. Kevés barát marad meg hosszú távon a kényszeres kompetitív személy mellet. Igazán mély baráti kapcsolatokat nehezen vagy egyáltalán nem tud kialakítani. Hogyan is tudna, hisz mindig tökéletesnek kell lennie, márpedig tökéletes ember nincs- egyre több színjátszásra, elhallgatásra, hazugságra, önámításra van szükség a tökéletes kép fenntartásához. Egy maszkkal pedig lehetetlen igazi, emberi kapcsolatba kerülni. Az ugyan elképzelhető, hogy széles baráti körük van (a ‘kinek van több Facebook bartja’-jelenség), de ezek a kapcsolatok felszínesek, gyakran nem többek egy számnál.

tumblr_ndauac7PVq1qcaq0mo1_500Legtöbbször a párkapcsolatait is versengésnek fogja fel. Ez különösen így van, ha belép – vagy már eleve adva van – egy harmadik. Tudatosan vagy – és ez a gyakoribb – teljesen tudat alatt izgatják az ilyen helyzetek. Közben persze nem érti, őt miért csalják mindig meg/ miért mindig már elköteleződött pasik környékezik meg. Ha párkapcsolatban él, akkor pedig maga a párkapcsolat minősége válik versengéstényezővé: ‘mi értelme együtt lenni, ha nem mi vagyunk a legboldogabbak’,  mondja Amy Dunne a Gone Girl című könyvben illetve filmben. Mindezzel olyan súlyt helyeznek a párkapcsolatra, amit az nem szokott kibírni.

Amy karaktere egyébként is meglehetősen jó, noha elég extrém példa arra, hogy milyen roncsoló hatással van a kényszeres versengés a személyiségre. Kedvenc részem a regényben, amikor Amy minigolfot játszik alkalmi ismerőseivel, és arról áradozik, hogy most, hogy már nem kell a régi önmaga legyen, mennyire gondtalan és szabad lehet, nem kell állandóan versenyben lennie. Aztán a jelenet végén, zárójelben odateszi (‘Én nyertem’). Egyszerre komikus, taszító és ugyanakkor valahol szívettépően szánnivaló is ez a zárójeles komment.

Szánnivaló, mert általában a kényszeres versengő nem veszi észre, hogyan építi és működteti a börtönt, ami saját magát tartja fogva. Börtönőr és rab ő egyszemélyben. Amy akkor sem tud felszabadult lenni, csak a játékért játszani, amikor annak semmi tétje nincs. MUSZÁJ nyernie.

Van, aki sosem fogja észrevenni, hogy a kulcsok nála vannak. (Amy nyilvánvalóan ide tartozik). Vannak, sokan, akik csak érzik, hogy valami nem stimmel, hogy nem igazán tudnak közel kerülni emberekhez; hogy annak ellenére, hogy mindent, tényleg mindent megtesznek, a dolgok sosem úgy alakulnak, ahogy szeretnék. De ennél nem jutnak tovább.

És még akkor is, ha felismeri valaki a problémát és szembenéz vele, hosszú és nem egyszerű az út addig, amíg megtanulják kordában tartani és napi szinten kezelni, végül pedig előnyükre fordítani a szüntelen késztetést arra, hogy mindig ‘legjobbak’ legyenek.

Hogyan lehetséges a fejlődés?

1,  Kerüld a kényszeres versengőket a magánéletedben

A kényszeres versengés kezelése nagy mértékben hasonlít az alkoholizmus kezeléséhez. Nem véletlen, hiszen mindkettő függőség. Ahogyan egy absztinens alkoholista számára is katasztrofális ötlet beülni a kocsmába a helyi brigád közé – akármennyire is elhatározza, hogy csak Bambit fog inni -, úgy a megszállottan kompetitív személy számára is kevesebb hátrafelé húzó dolog létezik, mint más kompetitívekkel körbevenni magát. Egy versenyhez ugyanis mindig legalább ketten kellenek. (Igen, még akkor is, ha önmagaddal versenyzel, de erről később.) Akármilyen erős vagy is, a többi kompetitív előbb-utóbb kihozza belőled is ezt a jellemvonásod, és mire kettőt pislantasz, már belesodortad magad egy sor olyan helyzetbe, amibe a magad jószántából amúgy sosem mentél volna bele.

Már beszéltem arról egy korábbi cikkemben, hogy a buddhizmus a jellemvonásainkat, érzéseinket a lelkünk mélyén szunnyadó magokhoz hasonlítja: amelyik magot öntözöd, gondozod, az fog növekedni. Amelyikről nem veszel tudomást, amelyiket hagyod szunnyadni, az is megmarad, ott van, de nem fog növekedni. Ez a másokkal való kapcsolatainkban is így van, hisz hatásal vagyunk egymásra: képesek vagyunk egymás magjait öntözni. (Erről szól pl. a nevelés, tanítás is.) Be kell látni, hogy ha valaki nem abba az irányba vinne, amelybe haladni szeretnél, akkor nem tudjátok együtt járni az utat.

Ez talán úgy hangzik, mintha másokra helyeznéd a felelőséget a saját tulajdonságaidért, de nem így van, épp ellenkezőleg: az minden esetben a saját döntésed, hogy kivel osztod meg az utat, az életed. Kell egy nagy fokú tudatosság, hogy átéld, megértsd, hogy a másik milyen hatással van rád, és ez után te saját magad eldöntsd, hogy beengeded  (illetve bent tartod) – e az életedben a másik személyt. A döntés senki másé, csak a tiéd.

2, Próbáld adott területre fókuszálni a versenyszellemed

Igen, van helye a versengésnek, de fel kell ismerni, mikor és hol. Munkában, tanulásban, sportban, hobbiban nagyszerűen ki lehet élni. Ezzel mellesleg az önértékelésed is feljleszted, márpedig erre a kényszeres versengőknek szinte mindig igen nagy szüksége van.

Gond akkor szokott lenni, amikor a versengés minden területre átterjed, mindent áthat. Vedd észre, milyen helyzetekben teljesen szükségtelen. (Kis segítség: család, barátság, párkapcsolat.)

3, Csinálj valamit, amiben csapnivalóan rossz vagy, és élvezd

Nekem az éneklés-táncolás például ilyen. Amikor dalra fakadok, hirtelen minden ismerősöm jobban kezdi értékelni az írói vénám.

Ehhez kapcsolódik még, hogy próbálj minnél inkább megszabadulni a magaddal szemben támasztott irreális elvárásoktól – viszont ez egy hosszú és szerteágazó téma, aimit inkább egy másik cikkben tárgyalok majd.

4, Vedd észre, amikor valamit versenyhelyzetnek próbálnak beállítani

A bevezetőben említettem, hogy manapság az érdeklődés felkeltése, a dráma fokozása miattszunce szinte már minden veseny, mindenhol versenyeztetni akarnak minket. Mondanom sem kell, egy alapvetően kompetitívebb személyt ez még inkább be tud vinni a sötét erdő mélyére. Épp ezért itt is nagyon fontos a tudatosság.

A közösségi média tulajdonképpen egy nagy, hosszúra nyúló verseny arról, kinek van jobb élete. Tudod, kinek van jobb élete? Annak, aki nem száll be ebbe a versenybe.

5, Helyezd át az összehasonlítási pontot

Ezt hagytam a legvégére, mert ez a legnehezebb talán. Tanulj meg csak önmagaddal versenyezni, és azon belül is a tegnapi, nem pedig egy elképzelt jövőbeni önmagaddal. A jövő ugyanis puszta fikció: olyan, amilyennek a fantáziád segítségével megalkotod. Egy fantáziával nem lehet versenyezni.

Azzal, aki tegnap voltál, azzal viszont lehetséges. És ahogyan érdemes elkezdeni: keress valami nagyon konkrét területet itt is. Valamit, ami kézzel fogható, mérhető. Ebben nekem a fotózás nagyon sokat segít: össze tudom hasonlítani a ma, a tegnap, az egy és két évvel ezelőtt készített képeket, és a különbség szó szerint szemmel látható. De ilyen lehet bármilyen tárgyiasult formát öltő tevékenység. Innen aztán már könnyebb tovább lépni elvontabb területekre.

Ha belátod, megérted és a gyakorlatban is használni tudod, hogy neked senki mással, csak önmagaddal kell versenyezned, akkor, úgy vélem, már elég jó úton haladsz. Tökéletesen megszabadulni a verengési vágytól nem szükséges, nem egészséges és talán nem is lehet. (Erről egyszer majd megkérdezek egy buddhista szezetest.) Az is épp elég azonban, amikor már csak igény, és nem kényszer.

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s