Kelet-Közép-Európa fiai és lányai

Ha Stanstedről indultok neki Londonnak, a Terravission buszait kerüljétek, mint a pestist.

Két órája megérkeztünk már a repülőtérre, és az egyetlen erőlépésnek az nevezhető, hogy immár nem a reptér épülete előtt, hanem attól jó másfél kilométerre, egy üres parkoló közepén szobrozunk. Amikor busztársaság alkalmazottja,  feje búbjáig sálba bugyolált olasz lány, közölte, hogy ez a busz csak transzfer a másikhoz, az igazihoz, ami majd bevisz minket a Victoria pályaudvarra – azaz transzfer van magához a transzferhez-, kiröhögtük. Másfél órával később, amikor még mindig nem az igazi buszon ülünk, már kisebb kedvünk van röhögni. Barbara és Peter a telefonján babrál. Barbara rágugliz a busztársaságra, aztán hosszan idéz a Tripadvisoron talált rémtörténetekből. Mögöttünk egy idős házaspár azon imádkozik,  csak el ne eredjen az eső, mert a parkolóban, ahol századmagunkkal együtt letettek minket, egyetlen kis menedéket adó bódé van, alig tíz embernyi férőhellyel.

Peter egyébként nem Peter, hanem Piotr, és Barbara sem Barbara, hanem Barbora. Egyikük lengyel, másikuk cseh, az én nemzetiségem meg könnyen kitaláljátok.

Másfél óra elteltével azok, aki egy másik reptérre/vonathoz sietnének, érthető módon kezdenek kicsit feldúltak lenni. Többen sírva fakadnak.

Végül mégis megjön a busz, és az online foglalt jegyeink okozta fennakadáson a jegyszedővel való alig öt perces huzavona után túllendülve felszállunk. Idebent jó meleg van, egyből a hátsó sorok felé vesszük az irányt.

Itt, a leghátsó ülésen olvasom, hogy Kövér László unokákat akar. Az hír váratlansága ex-anyósommal rezonál – bár az összehasonlításon valószínűleg mindkettőjük megsértődne -, mégis, amikor anno a szertartás végeztével kicsit megilletődötten, még a meghatottságtól kábultan álldogáltam a férjem oldalán, fogadva a gratulációkat, ő “unokákat, gyorsan és sokat!” felkiáltással zúdult a nyakamba, és ez a parancs sokkal irritálóbb és maradandóbb érzést hagyott a bőrömön, mint a következő pillanatban ránk záporozó szúrós rizsszemek, amiknek az elszántabb darabjait csak hajnalban, a fűző lefejtése után sikerült eltávolítani (a kioperálni szó valójában találóbb) a bőrömből.

Barbara és Peter egy lengyel videót néznek a YouTube-on. Reggel fél ötkor, a reptéren csodálkoztak rá, hogy mennyire sokat megértenek a másik nyelvéből, aztán a csodálkozást hamar követték a vicces cseh és lengyel YouTube videók, amik mindkettőjüknek más okból viccesek, és néha megállnak angolul elmagyarázni nekem, habár én leginkább azon nevetek, ahogy Peter lónyerítéssel röhög. Hiányzott ez a hang: az állkapocsműtéte után két hétig csak némán, gyomorból tudott kuncogni, enni is mindössze pár napja tud ismét normálisan. Barbara nevetése összeszedett, jól szervezett, mint ő maga, mentes a Peterre (és attól tartok, rám is) jellemző hullámzó gurgulázástól és rapszodikus kitörésektől. Jelenleg arra büszke, hogy az emailjei alá már odabiggyesztheti a “Rendezvényszervező” titulust, igaz, csak szeptemberben kezdte az egyetemet előkészítő kurzust. Huszonkét éves. Céltudatos. Céltudatosan keresi az Igazit (nem a buszt, amin már rajta ül, hanem a pasit), noha vehemensen tagadja, hogy hisz az egyetlen Igaziban, miközben nyilvánvalóan hisz, de ez a hit gondolom kevéssé összeegyeztethető a racionális, felnőtt nő képpel, amit sugározni szeretne. Ez összezavarja. Imádnivaló ahogy van, na.

Kövér Lászlóhoz visszatérve. Szokásomhoz híven inkább a kommentekbe mélyedek bele. Senki nem teszi fel az engem foglalkoztató kérdést. Ha meg is születnének az unokák (tegyük félre a realitás felé való elvárásainkat, és képzeljük el, hogy a magyar nők a fejükhöz kapva másnaptól eszeveszett szülésbe kezdenek), miért maradnának Magyaroszágon? Lengyelországban? Kövér László szép bajszáért?  A gyerekeitek nemzedéke, aki az inetrnetről tanulta az angolt,  aki némelyik politikus kijelentéseit, a magyar rögvalóságot nehezebben tudja értelmezni, mint egy idegen nyelvű dadaista színdarabot, nos, ha becsapottnak nem is, de cserbenhagyottnak érzi magát. Kicsit, időnként, talán elárvultnak.

Azt viszont sokan leírják, hogy nem a meg nem született potenciális gyerekekre kellene bazírozni, hanem élhető, barátságos körülményeket, környezetet teremteni a már megszületetteknek. A realitás legalábbis ezt sugallja. Alig akad olyan egyetemi volt csoporttársam, aki ne külföldön élne. Az Orbán-kormány azonban nem beszél a tömeges kivándorlásról, vagy ha szóba hozza, fiatalos kalandvágynak címkézi. Hivatalosan mi nem létezünk, az Eltűnt Nemzedék leszünk 5-10 év múlva. (Mondjuk még mindig jobb, ha teljesen elfelejtenek, mintha csak a NAV emlékszik rád, tartja a népi bölcsesség.)

Peter persze már megint szerencsés. Őt egyáltalán nem érinti a gyerek-és unokakérdés. Habár egyszer poénból felajánlottam neki, ha a majdani párjával gyereket szeretnének, bármikor vállalok béranyaságot – most utólag mellesleg ez kevésbé tűnik puszta poénnak, elvégre inkább nekik szüljek, mint a Kövérnek, ha már.

A srác, akit egyetem alatt közmegegyezéssel a legtehetségesebb csoporttársunknak tartottunk, és akire onnantól kezdve felnéztünk, amikor harmadévben könyve jelent meg, most Izlandról posztol magáról és a pasijáról fotókat skandináv mintás pulcsiban a nagy büdös semmi  gyönyörű izlandi táj közepén.

Mit érdekel ez a két buzi bárkit is, mondhatnánk. (Mondják is, sokan.) Mit sem tudva arról, vagy elfelejtve, hogy általában azokban az országokban, ahol jó a buzinak lenni, jó nőnek lenni is és vice versa. Felvetődött már bennem korábban is, hogy esetleg elősegítheti a gyerekvállalási kedvet, ha a nők jól érzik magukat, nem tudom. Lehet valami összefüggés.

Mindig Nyugatra tarts, és ne felejtsd el soha, hogy Keletről jöttél: ezekkel a szavakkal búcsúzik János mester a fiától Márai Kassai Polgárok című drámájában.Úgy tűnik, ez a sor szülői parancsként-átokként azóta is kísér sok kelet-közép-európai fiatalt. Átokként, mert akkor is érvényes, amikor az egész ország Keletre tart; érvényes a mindenkori kormány ellenében is.

A busz végre csak begördül a földalatti garázsba a Victoria mellett. Az ismeretlen mellékutcára kiérve elveszetten pislogunk egy darabig, de hamar megegyezünk abban, hogy mindenekelőtt éhesek vagyunk, és a GPS-re hagyatkozva a legközelebbi Wetherspoon felé vesszük az irányt. A burger felett Peter problémás, magas fémtartalmú állkapcsán hülyülve máris elfelejtjük a lidérces emlékű reptéri transzfert.

 Olyasféle sejtésem van, hogy ha unokákat szeretnél, ott kell kezdeni, hogy szeresd a gyerekeid, akármilyenek. Vagy legalább – és ez  még a szeretetnél is sokkal fontosabb -hagyd őket élni.

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s