Az Instagram modell esete a valósággal

lassan már azoknak is a töke tele van a közösségi médiával, akik dollár tízezreket keresnek vele. Essena O’Neill esetéből legalábbis erre következtetek.

Avagy hogyan és miért hisszük el a hazugságokat, amelyeknek hazugság voltával tökéletesen tisztában vagyunk.

Essena O’Neill egy ausztrál Instagram modell (igen, ez egy létező, valid megélhetési forma), aki az elmúlt napokban még nagyobb online médiafigyelmet kapott, miután törölte a fotómegosztó oldalra feltöltött több ezer képének nagy részét, valamint megszüntette a Youtube csatornáját is. A fenthagyott pár fotót pedig őszinte képaláírásokkal látta el, mint például “2000 dollárt kaptam, hogy promotáljam ezt a ruhát”; “aznap ez a fotó volt az egyetlen dolog, ami legalább egy pillanatra boldoggá tett”. 

Rendben, mondhatnánk, egy tizennyolc éves kis csitri kicsit megzavarodott a közösségi médiától, de szerencsére időben észbe kapott, és rájött, hogy az nem a valóság, de még csak nem is a valóságot tükrözi. Hisz mi sem nyilvánvalóbb a gondosan válogatott és szerkesztett Facebook posztok és szétfilterezett Instagram fotók ha nem is feltétlenül hazug, de tagadhatatlanul fiktív voltánál. Nem nagy téma, tudjuk ezt már rég, aki meg nem, az magára vessen. Mondhatnánk.

Azonban nem mondhatjuk. Nem mondhatjuk, mert egyrészt talán azoknak, akik éltek legalább jó 15-20 évet a közösségi médiumok térhódítása előtt, dereng, hogy az élet mintha máshol lenne, de bizony közben felnőtt egy generáció, akinek – és ebből a szempontból megrázó az O’Neill által később közzétett videó – nem egyértelmű a különbség, és őszinte rácsodálkozással fedezik fel, hogy a képernyőn túl egész másképp néz ki a világ. Például hús-vér emberek sétálnak az utcákon.

Azért sem mondhatjuk, mert  – ahogy a fent belinkelt videóban a riporter leányzó is elismeri – mindannyian vétkesek vagyunk kisebb-nagyobb mértékben ennek az illúziónak a fenntartásában és felnagyításában. Nem csak még alakuló értékrenddel bíró tinédzsereket (bár őket leginkább), de harmincas-negyvenes családanyákat, elhúzódó életközépi válsággal küzdő érett férfiakat, az unatkozó irodistát, a szomszéd Gabi nénit, a postást, a péket, a Bodri kutyát (állat celebek Instagramon, valaki?) is könnyen el tudja kapni a gépszíj.

Persze, némely esetben pozitív végkimenetele lehet mindennek: új hobbit, a hobbihoz társakat, hasonló érdeklődéssel bíró, igaz, hús-vér barátokat találhat magának az ember. Hogy akkor hol kezdődik a probléma?

essena-oneill-man-repeller-instagrams-4A probléma ott kezdődik, amikor nem igazi kapcsolatokat keresünk, nem teljesítményre várunk elismerést (mondjuk a teljesítményeink kényszeres mutogatásának is komoly pszichológiai szakirodalma van, de ez old-school agylövés, amivel most nem akarok foglalkozni), hanem a puszta létünket, életünket szeretnénk kétségbeesetten lájkoltatni és elismertetni. Pusztán azt, hogy… ehh, ebédelünk. Sört iszunk. Bort iszunk. Szuper egészséges smoothie-t iszunk. Moziban vagyunk. Buliban vagyunk. Sétálni vagyunk. Munkában vagyunk.

A probléma ott kezdődik, amikor a puszta fogyasztást mutatjuk fel teljesítményként. Mintha az, hogy elsétáltam a Starbucksig és kihúztam egy ezrest a pénztárcámból a pofátlanul túlárazott kávéért, önmagában elismerésre méltó teljesítmény lenne.

A probléma ott kezdődik, amikor látva, hogy az Essena O’Neillhez hasonló, közösségi médiát profi szinten toló fiúk-lányok posztjait mennyien lájkolják, mi is megpróbálunk kicsit hasonlítani hozzájuk. Amikor el is kezdünk hozzájuk hasonlítani. Ha nagyon jól csináljuk, akkor – ahogy Essena is – hosszú időre hozzáláncolhatjuk magunkat a saját hazugságainkhoz.

A probléma ott kezdődik, amikor bárkinek Facebookon keresztül próbáljuk bizonygatni, hogy mi most mennyire boldogok vagyunk.

És a probléma ott ér véget, amikor egyszer csak elég élettapasztalatunk lesz ahhoz, hogy mögé lássunk egy-egy képnek, posztnak; amikor már annyiszor voltunk a valóságot elfedő fátyol mindkét oldalán, hogy behunyt szemmel is látjuk a szálakat, amikből szövik a fátylat. (Még akkor is, ha a lehető legnagyobb felfedezés az, hogy a valóságban mindig fogunk újabb szálakat megpillantani benne.)  A probléma ott ér véget, amikor már senkinek nem akarunk bizonyítani semmit, csak figyelni és tanulni.  Hogy lehetne bármit is bizonyítani bárkinek, ha mi sem hisszük el? És ha elhisszük, akkor meg miért kellene bizonygatnunk?

És hogy mi a különbség fikció és hazugság között? A  bonyolult kérdésre egy igen gyakorlatias válasz: a fikció nem tagadja saját fiktív voltát, míg a hazugság igyekszik valóságnak beállítani magát.

Távol áll tőlem a közösségi média öncélú ostorozása, és valljuk be, annak használójaként hiteltelen is lenne minden szavam. Azt hiszem, azért írom most ezt a cikket, hogy megfogalmazzam: igenis lehetséges – és szükséges! – a közösségi médián megjelenő tartalmak fiktívként való felismerése. Radikális gondolat, hogy úgy olvassuk ismerőseink és az általunk követett személyek bejegyzéseit, nézegessük a képeit, ahogyan egy regényt olvasunk, kalandfilmet nézünk? Pedig kevésbé csapjuk be magunkat, ha így közelítjük meg a dolgot. Egy Facebook adatlapra nézve nem azt kell kérdeznünk, “Ki vagy te?”, hanem hogy “Mit szeretnél, kinek lássalak?”, és közelebb járunk az igazsághoz. A közösségi média nem feltétlenül, nem minden esetben hazug, viszont minden esetben megszűri, leegyszerűsít és stilizálja a valóságot. Az életünket.

Legutóbbi budapesti látogatásomkor érdeklődéssel vegyes megrökönyödéssel fedeztem fel, hogy a közösségi-és képmegosztó oldalak fikciója elkezd visszaszivárogni a valóságba. A barátnőmmel ugyanis elmentünk egy étterembe, ami egy az egyben mintha az összes agyonhype-olt Pinterestes és Instagramos klisé megelevenedése lenne. Pazarul megvalósított 3D álvalóság, kevés eredetiséggel, amely azonban mindenkinek ismerős, hisz annyiszor láttuk az ál-francia ál-vidéki enteriőrök elemeit különböző fotómegosztó oldalakon.

Félreértés ne essék, az odalátogató közönség sem az eredetiséget és a valóságot keresi, mi például a barátnőmmel a kocsiban röhögve megbeszéltük, hogy hát, ezt látnunk kell, meg ő meg akarja kóstolni az Oreós sajttortát (ami mellesleg tényleg nem rossz), de voltaképpen csak azért megyünk, hogy becsekkoljunk, itt is voltunk, aztán majd inkább máshol érezzük jól magunkat. Nem kevés öniróniával hülyültünk a direkt szelfizés céljából kitett pódiumon. Aztán, miközben a számlára vártunk, összesúgva találgattuk, miért feszengenek a legtöbb asztalnál, fiatal párok, hozzánk hasonló csajok? Talán öniróniával nekik is könnyebb lenne? Talán ők elhiszik, hogy bármi is valóság itt? Talán a végszámlán majd megjelenő tételek gondolata nyomasztja őket már előre? A hiúságnak és az illúzióknak ára van, kérem  – hisz egy egész üzletágakat tartanak el! Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a döntés minden esetben a mi kezünkben van, meddig vagyunk hajlandóak fizetni ezt az árat. Mikor sétálunk el Essena O’Neillhez hasonlóan, fuck this shit felkiáltással ez egésztől.

Ismerjük fel a fikciót annak, ami, és akkor megint képesek leszünk felszabadultan nevetni önmagunkon.

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s