Szabadulóművészek és Polipok

Bármilyen meglepő, Skóciában is nyár van. Esténként  a lakótársammal, Peterrel a konyhában ülünk vagy jégkrémet vagy valami melóból hazahozott szuperkaját nyammogva, és ilyenkor szoktuk megfejteni az élet nagy kérdéseit. Mind közös téma, a pasik is előkerülnek. Hetero és meleg kapcsolatok. Hasonlóságok, különbségek. Egy ideje a nagy internetes bölcsességeket követve megállapítottuk, hogy alapvetően kétféle viszonyulással futkosnak emberek a világban, és ennek megfelelően két különböző dolgot várnak egy kapcsolattól. Igen, naná, hogy a valóság ilyen egyszerű: a valóság hihetetlenül egyszerű lesz egy tíz órás műszak és két epres Magnum után, harminc fokban, messze Magyarországtól és messze Lengyelországtól.

A két típusba persze magunkat is rögtön besoroltuk, és én a szabadulóművész kategóriában ismertem jobban magamra, míg Peternek nagy múltja van a polipsággal. Sokáig magyaráztuk aztán az álláspontunkat, elemeztük a kapcsolatainkat és randipartnereinket, és ennek során többször ért AHA élmény mindkettőnket, hogy “jé, hát ezért mondta, ezért csinálta, ezért volt olyan fura.”

Szabadulóművészek: kik ők, és mi jár a fejükben?

Megvan az a pasi/csaj, akivel látszólag minden jól ment a második-harmadik-ötödik randiig, aztán elkezdett nem válaszolgatni az üzenetekre, lemondta a találkozókat, hirtelen elérhetetlen lett?

25dfcd26-139a-4448-81fb-3e1050070829A szabadulóművész általában köszöni, jól elvan egyedül, (látszólag vagy valóban) csak ritkán érzi magát magányosnak. (Noha természetesen megesik.) Sőt, szereti magát és a környezetét azzal álltatni, hogy ő képes lenne egy egyszemélyes expedíció tagjaként éveket eltölteni egy idegen bolygón, naná hogy, meg sem kottyanna neki. (Ez vagy igaz, vagy nem, többnyire nem, bár szerencsére nehéz a gyakorlattal igazolni.) Mindez nem azért van így, mert egy érzéketlen szociopata, vagy túl nagyra tartja magát, hogy leereszkedjen a többiekhez, hanem… nos, több oka is lehet: az első, hogy tényleg jól elvan a saját kis belső világában, intenzív lelki életet él, ami miatt a külvilággal való interakcióra kevesebb energiája jut. A második, hogy bár ez kívülről nem feltétlenül látszik rajta, valójában félénk, szégyenlős, nehezen nyílik meg. Az is előfordulhat, hogy alapvetően nem bízik az emberekben, ezért igyekszik elkerülni vagy erősen megszűrni őket. Ne felejtsük el, hogy a “szabadulóművész” besorolás (ahogy a másik kategória is) elvégre nem személyiségtípust, hanem a kapcsolatokhoz való viszonyulást, egy-egy kapcsolatban alapvető való viselkedési sémát jelöl. Az, hogy mi áll a viselkedés mögött, attól tartok, kimeríti ennek a posztnak és az éjfél körüli konyhapszichologizálásnak a kereteit.

Párkapcsolatban:

Amennyiben Szabadulóművészünk egészséges lelkületű, akkor nem alapvetően képtelen a kötődésre, mindössze nehezen és lassan kötődik. Párkapcsolatban elsősorban az izgalmat keresi az elején, ez motiválja, és hamar érdeklődését veszti – illetve bepánikol-, ha úgy érzi, egy egyenes vonal mentén haladnak a dolgok. Kell a játék, “you have to play with it, run with it“, fogalmazta meg másik Szabadulóművész ismerősöm. A flört, a játékosság, a bújócska fontos, nélkülözhetetlen része az ismerkedésnek, és később a párkapcsolatban is nehezen viseli a monotóniát. Folyamatosan változtatna, folyamatosan úton van.

Az elkerülő viselkedését persze egyszerűen úgy lehet értelmezni, hogy nem érdeklődik eléggé az adott kapcsolat iránt, és pont. Nem érdekli az adott személy. Ez igaz is, de leegyszerűsítő. Személyes tapasztalatból tudom, hogy időpillanattól függően könnyen előfordulhat, hogy éppen rohadtul nem érdekel senki. Még aki amúgy érdekel, az sem érdekel sokszor. Akkor. Éppen. Képes vagyok huzamosabb ideig ignorálni barátokat, családtagokat, és évtizedes fejlődés eredménye, hogy tudom, mikor kell igenis ott lennem, milyen időközönként jó ráírni a másikra ha az nem keres, magyarul, a kapcsolatok ápolása nekem nem egy velem született, hanem tanult képesség. Mert igenis szükségem van rá, mindenkinek szüksége van, és néha nagyon jó, ha a másik kicsit Polip, kicsit kirángat a saját világomból.

Természetesen egy frissen induló kapcsolatnál ez nehézkes, és nem is célszerű, mert nagyon könnyen zaklatásnak hathat. Ha az a gyanúd, hogy Szabadulóművésszel randizol, a legjobb taktika, ha lehetőségeket kínálsz, de ugyanakkor hagysz megfelelő teret is neki, hogy éljen vagy ne éljen velük. Sokat lendít a helyzeten, ha konkrét ötlettel (helyszín, időpont, program lehetőség) állsz elő, és nem csak a “majd keressük egymást valamikor és kitalálunk valamit” szöveggel (90% hogy nem fogom keresni az illetőt, vagy csak sokkal-sokkal késbőbb).

NE: “Kivettem két hetet a munkából, így az elkövetkező időben szinte mindig szabad vagyok, akár minden nap találkozhatunk! Szólj, ha szeretnél valamit csinálni!”

IGEN: “A hétvégén megnézném XY kiállítását a ZQ galériában, nincs kedved csatlakozni?”

Ha elveszti az érdeklődését – és ez hamar megtörténhet – akkor nem tesz már a kapcsolatért, hagyja “elhalni”, nem válaszol az üzenetekre, nem keresi a másikat. Néha azt is elfelejti közölni, hogy ő ezt a kapcsolatot lezártnak tekinti. (Lásd még: ghosting.) A másik a hidegséggel vagy a váratlan eltűnéssel szembesülve értetlenül áll. A Szabadulóművész így aztán gyakran kapja meg a ‘seggfej’ jelzőt, amit a kommunikációja fejlesztésével talán el tudna kerülni. Ettől mondjuk egy Polip nem fogja jobban érezni magát, de így mégsem áll fent az a kellemetlen helyzet, hogy a Szabadulóművész már rég messze jár, miközben a másik fél még mindig azt hiszi, hogy tart a kapcsolat.

A párkapcsolat metaforája számára a tánc: ha a másik egyet előre lép, akkor ő egyet hátra, ha a másik hátra, ő előre, megpördülünk egymás körül egyszer, kétszer, sokszor, és magában a mozgásban nyer értelmet az egész.

Barátként:

Egyéb tulajdonságoktól függően lehet csak néhány nagyon közeli, mély barátság az életében, amennyi még éppen nem meríti ki, vagy nagy, színes, de többnyire felszínes haveri kör, ahol senkinek nem kell túl sokat adnia magából. Mély barátságokat kialakítania időbe telik, és még akkor is előfordul, hogy hosszabb időre eltűnik, aztán váratlanul megint felbukkan. Ha elég erős a barátság, akkor ez a természetes “hullámzás” (ami szerintem amúgy minden emberi kapcsolatban megvan) nem jelent problémát.

Eszembe jut a beszélgetés, amit egy kerti grillezés során vágtunk le Peterrel:

Chris: Miért nem vesztek már egy normál kerti grillt?

Peter: Mondtam neki (értsd: nekem) még hónapokkal ezelőtt, amikor először szóba került az összeköltözés, de azt mondta, tök jó az eldobható is. (Néznek rám vádlóan.)

Én: Azért mondtam, mert nem gondoltam volna, hogy ennyi ideig fog tartani az ismeretségünk – vonom meg a vállam védekezően.

A Szabadulóművész alapvetése, hogy nem veszel csak úgy közös kerti grillt pár hetes ismeretség után. Mindez nem jelenti, hogy: a, nem szeretem Petert. b, hideg érzéketlen dög vagyok. c, grillsütők iránti fóbiában szenvedek.

 Érdekes módon az, hogy valaki Polip, önmagában még nem jelenti, hogy lehetetlen lenne az együtt létezés, a barátság, akár a párkapcsolat vele számomra. A lakótársam, Peter példája is mutatja, de azt hiszem, a volt férjem is a Polip kategóriába sorolható inkább.

Mottó:

“Létezik egy olyan ember, akivel szabadabbnak éreznétek magatokat, mint amikor egyedül vagytok.” (Feldmár)

Amire oda kell figyelnie:

Őszinteség és kommunikáció.

Polipok: kik ők, és mi jár a fejükben?

Megvan az a pasi/csaj, aki miután viccelődve megemlítetted, hogy igaz, hogy te jövő héten költözöl egy másik városba, de nem baj, jöhet veled, majd csak elalszik a fürdőkádban, nos szóval aki ezek után valóban komolyan elkezdett készülni a költözésre?

A Polipok, ahogy a név is mutatja, könnyen és gyorsan tudnak kötődni. Általában nyílt szívűek, érzéseikben őszinték,cute-cat-holding-hand így a kapcsolat kezdete körüli sakkjátszmákkal nem nagyon tudnak mit kezdeni. Vagy kedvelnek valakit – és akkor aztán ki is mutatják -, vagy nem. A flört mint olyan nem igazán az ő műfajuk. Ez  – szintén nem személyiségtípusról van szó! – némely esetben vonzó és aranyos lehet, más esetben, egy barátnőm szavaival élve, “az a baj vele, hogy egyszerű, mint a faék” benyomást válthat ki.

Egyrészről gyakran naivak és emiatt sokat sérülnek. Másrészről, sötét oldaluk viszont abban rejlik, hogy szent meggyőződésük, hogy ők a “jófej srác”, akiket mindig méltatlanul mellőznek. Közben az az igazság, hogy gyakran a másik igényeire totálisan nem figyelve akarnak adni, már-már erőszakkal. Az srác ugrik be, aki nagyon negédesen akart áthívni pálinkázni a napsütötte teraszra, pedig nem egyszer (szerintem nem is kétszer) mondtam, hogy na, a pálinka az, ami pont nem hiányzik idekint, mert hogy ki nem állhatom. Gyakran felemlegette a csendes, megállapodott, kertvárosi élet iránti vágyát, csillogó szemekkel fordulva felém, miközben én arról beszéltem, hogy jövőre Ausztráliát akarom bebarangolni, szörfleckéket venni és a Nagy-Korallzátonyt fotózni, sőt, azt is remélem, hogy jól megrúg egy kenguru útközben, hogy legyen mit mesélni. Én meghallottam őt, de ő nem hallott meg engem, mert a nyilvánvaló összeférhetetlenség ellenére elkezdte beleélni magát a dologba, hogy kettőnknek bármilyen közös alapja lehet. A Polipok sokszor annyira igénylik a kötődést, hogy teljesen átsiklanak a kapcsolat – legyen az párkapcsolat vagy barátság – reális alapjainak megléte vagy nemléte felett.

Párkapcsolatban

Legjobb formájukban igazi, javíthatatlan romantikusok, legrosszabban hátborzongatóan ragaszkodóak. Eszembe jut egy másik srác, még kamaszkoromból, akivel egyszer egy buli után a Keletiben kezdtünk dumálni, elkísért a vonathoz, aztán egyetlen egyszer randiztunk, és randi közben már közölte, hogy rögtön beleszeretett a szemeibe akkor hajnalban a Keletiben, én nekem viszont egyre erősebb kétségeim voltak ezzel az egész dologgal (mármint srác+én) kapcsolatban, szóval a randi után jó Szabadulóművész módjára hagytam lassan elhalni a dolgot (oké, elképzelhető, hogy egy pont után csak csesztem válaszolni az üzeneteire, nem vagyok büszke rá, de eskü, fejlődtem azóta), mire ő azzal reagált, hogy a telefonkönyvből a vezetéknevem és a helység alapján kinézte a címem, majd egy szép napon megjelent a házunk előtt. Szerencsére nem voltam otthon, így csak anyukámmal tudod beszélni.  Állítólag azt hitte, biztos elhagytam a mobilom. Mit mondjak. Roppant kellemetlen és kiakasztó volt. Ami egyeseknek  romantikus filmekből ismert  gesztusnak tűnik, az másoknak horrorfilmeket idéző fordulat lehet.

 A megcsalásról azt hinnénk, inkább a Szabadulóművészekre jellemző, de a Polipokra könnyű, gyors kötődésük miatt épp annyira. Talán a különbség abban van, hogy a Szabadulóművész hajlamosabb gyorsabb, rövidebb afférokra, a Polip meg párhuzamos életre, mivel egyik partnert sem tudja elengedni, illetve kell neki egy új kapcsolat biztonsága, hogy kilépjen a régiből, amit egyébként a magánytól való félelme miatt talán soha nem tenne meg.

Előfordulhat, hogy a Polip különösen insecure (nem biztos a kapcsolatban, amire, valljuk be, a Szabadulóművész viselkedése még nagyban rá is erősíthet) és ilyenkor  hülye kérdésekkel képes bombázni a másikat, amivel a Szabadulóművészt, de akár egy kevésbé polip Polipot is kikerget a világból. “Most mondd meg őszintén, azért csak szombaton találkozunk, mert nem akarsz előtte látni, vagy tényleg elfoglalt vagy a héten?” Hát, most  hogy így kérdezed, igaz, hogy elfoglalt is vagyok, de már találkozni sem szeretnék veled annyira.

Az viszont tény, hogy gyakran ők azok, akik stabil alapját képezik a kapcsolatnak; akik mindig megteszik az első lépést a kibékülés felé; akik először nyújtják a kezüket.

A párkapcsolat metaforája a Polip számára egy séta kézen fogva: együtt haladunk, egy ritmusban előre, és mindketten ugyanarra, egyértelműen, egymást fogva.

Barátként:

A Polip barátként épp olyan, amilyennek az Ideális Barátot képzeli az ember: megértő, és mindig ott van, amikor kell. Sőt, sokszor akkor is, amikor nem kell. Egyszóval: mindig ott van. Mert hogy hátránya, hogy hajlamos a barátságból is párkapcsolatot csinálni, “rátelepedni” a másikra, különösen, ha amúgy épp nem párkapcsolatban él.

Mottója:

“Azért vagyunk ezen a világon, hogy tartozzunk valakihez.”

Amit érdemes észben tartania:

Az, hogy te rajongsz valakiért, az őt még nem kötelezi semmire.

Ahogyan láttuk, mindkét viselkedésformának megvan a maga logikája, haszna és az árnyoldala is. Sok mindent megmagyarázhat, ha felismerjük a Szabadulóművészt vagy Polipot a másikban, de az AHA-élmény elmúltával még értetlenebb arckifejezést hagyhat maga után. Mert a rengeteg pasi és párkapcsolati konfiguráció során még ezt az egyet nem sikerült megfejtenem, de ha rájönnék, akkor valószínűleg rövid idő leforgása alatt korlátlan hatalmat nyernék ezen a bolygón, mert az emberek könyörögnének a bankszámlaszámomért, hogy elutalhassák nekem minden pénzük: hogyan van az, hogy két ember mondhatja ugyanazokat a szavakat, öltözködhet ugyanolyan stílusban, vezethet ugyanolyan autót vagy biciklit, viselkedhet ugyanúgy egy párkapcsolatban, mégis, az egyikbe halálosan beleszeretek, a másikra szerencsétlenre meg öt perc után rá sem tudok nézni?

One Comment

  1. dee

    Átemelte Napi Szőke Lány és hozzászólt:
    A minap olvastam el ezt az érdekes postot. Egy szó mint száz, szabadulóművész vagyok a javából! 🙂 De hiszem, hogy létezik olyan fickó, aki képes kizökkenteni ebből, és el tudná tolni a mércét a polip felé némileg!

    Kedvelés

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s