Kedves ismerősöm, a náci

Az elmúlt hetek-hónapok közéleti eseményei – és Eszter egyik Facebook posztja – rengeteg kérdést vetettek fel bennem annak kapcsán, hogyan és mikén érdemes (vagy nem érdemes) használni a különböző közösségi felületek – főként a Facebook – által kezünkbe adott szűrési funkciókat. Görgessünk tovább, iratkozzunk le, töröljünk, blokkoljunk vagy gyújtsuk fel a laptopot és hintsük be sóval a router helyét is?

Először is, most nem arról fogok beszélni, amikor magánéleti, személyes okokból kifolyólag érezzük szükségesnek a szűrést. Ez, bár szintén megérne egy mélylélektani eszmefuttatást, külön kategória, ami esetenként annyira összetett és egyéni agylövéstől függ, hogy nem próbálkoznék meg egy blogposzt keretében kielemezni.

Amiről itt szó lesz, azok az olyan helyzetek, amikor úgy a magánéletben semmi bajod az illetővel, bár lehet, hogy nem különösebben közeli ismerősöd, de mégis, ismered valahonnan, egy suliba jártatok húsz éve, egyszer együtt voltatok a Rám-szakadéknál egy túracsoporttal, ugyanabban a konditeremben izzadtok péntek délutánonként etc. Eddig még rendben is lenne a dolog, csakhogy Ismerős Imi vagy Ildi nem macskás fotókkal és ferde szögben fotózott rántott szelettel terrorizál naponta, ahogy azt normális kultúremberek teszik egymás között, hanem casual homofóbiával és idegengyűlölettel támad a reggeli kávéd vagy az esti, lefekvés előtti rutin Facebookos agymosásod közben.

Mármost aki követi a blogom, annak mostanra, gondolom, világos – de a gyengébbek kedvéért mégis elismétlem: nem teszek semmiféle különbséget emberek között nemi, etnikai, szexuális orientáció szerinti hovatartozás alapján, már azon a szinten, hogy kit milyen jogok illessenek meg és mennyire kell emberszámba venni őket. Mindannyian emberek vagyunk. (Önmagában az a tény szomorú, hogy szükségesnek érzem ezt így leírni.)

Nem támogatom az erőszak semmiféle formáját, különösen, ha azok meghatározott kisebbségek, népcsoportok felé irányulnak. Így érthető, hogy nem szeretem, sőt, kifejezetten felzaklat, ha a nemzetisége, bőrszíne, ilyen vagy olyan szexualitása miatt szétvert arcú embereket kell látnom, és ami még felzaklatóbb, ha mindezek mellé örvendező hozzászólások társulnak ismerősök részéről. De nem is kell idáig elmenni: egy egyszerű uszító, gyűlöletkeltő poszt is alkalmas a vérnyomásom felemelésére.

Szerencsére azonban ma már valóban rengeteg eszköz van a kezünkben az ilyen helyzetek kezelésére. A Facebookon például választhatunk az egyszerű “unfollow”, a radikálisabb “unfriend” vagy a mindenre elszánt “block” között, attól függően, hogy mennyire nem szeretnénk látni az ilyen posztokat, ismerőseink között tudni az azt megosztó személyeket. Közben persze megvan az az elégtétel is, hogy ezzel a kattintással mi morálisan elhatárolódunk a gyűlöletkeltéstől, rasszizmustól, homofóbiától, idegengyűlölettől stb. Szimbolikus gesztusunkkal mintegy helyreállítjuk a világ rendjét, kisimítjuk a ráncokat – a saját világunkban legalábbis mindenképpen. “Nem engedem be a világomba az embertelenséget” – olvastam ehhez kapcsolódó véleményt, és egyrészt meg tudom érteni az álláspontot. Meg tudom érteni, már azt az apró, de annál inkább szemet szúró tényt leszámítva, hogy teljes téveszmére épül.

A téveszme neve: “az én világom”. Minden bajok forrása, amikor azt hisszük, létezik olyan, hogy “az én világom”. (Még Virginia Woolf is szerényen csak saját szobáról beszél, pedig lássuk be, ő azért  sokkal nagyobb formátumú gondolkodó volt legtöbbünknél.) Mert igen, nagyon is érthető számomra az álláspont, hogy rendet elsősorban magunkban, magunk körül kell tennünk, és utána tudunk érdemben foglalkozni bármi mással (noha néhány történelmi személyiség élete azért vitatkozik ezzel a tétellel), és hogy nem vehetjük magunkra a világ minden nyűgét-baját, mert csak megmérgezzük magunkat is vele, és minden, amit ezzel elértünk csupán az, hogy egy áldozattal többet teremtettünk.  Nagyon is helye van tehát a szűrésnek.

Azonban. Minden alkalommal, amikor úgy döntünk, nem akarunk valamit látni, akkor tudatában kell lennünk annak, hogy az a dolog nincs megoldva. Az attól még továbbra is ott van. Nem az én világomon kívül, hanem az én világomban, hisz mindannyian egy világon osztozunk. Besöpörtem a szőnyeg alá, hogy most ne kelljen vele foglalkozni, de a szőnyeg alja épp az a hely, ahol a mocsok a legjobban tud tenyészni.

Valamiért liberálisabb beállítottságú személyek tévképzete (magam is ide sorolom), hogy akkor, ha hagyjuk, hogy mindenki “ellegyen a maga kis világában”, és mi is elvagyunk a miénkben, akkor a dolgok a lehető legjobban fognak alakulni, vagy legalábbis viszonylag katasztrófamentesen. Ez nem így van: idézhetnék megint csak ezer meg egy történelmi példát, amelyek közül talán a hitleri Németországig és a második világháború kirobbanásáig vezető út a legismertebb és legtanulságosabb, vagy ott van Ionesco “Rinocéroszok”  című drámája, ami ugyanezt a folyamatot mutatja be egy felejthetetlen szimbólumon keresztül.

A “világodnak” nincsenek meghatározott falai, kézzel fogható körvonalai, mert organikus része, egy a nagyobb világgal. Az ellenkezőjére játszani ostobaság, és a valóság röhögve gyújtja majd rád ezt az illúzióidból rakott szalmakunyhót. Tudnunk kell arról, hogy mi zajlik a világban, hogy mit gondolnak az emberek, akik nagyon nem úgy gondolkoznak, ahogy mi, ahhoz, hogy a realitással kompatiblis világszemléletet (“világot”, ha ragaszkodunk ehhez a kevéssé szerencsés elnevezéshez) alakítsunk ki. Mi zajlik körülöttünk. Mire kell választ, megoldást keresnünk, akkor is, ha jelenleg nem rendelkezünk vele.

Mert igen, el kell ismernem, hogy tökéletes megoldással nem rendelkezem arra nézve, hogyan kezeljem a saját emberségükből ily módon kiforduló ismerőseimet online felületeken, sőt, úgy általában. Személyes stratégiám van legfeljebb, amit folyamatosan finomhangolok, az adott helyzetre szabva. Nagyjából a következők mentén:

1. Tudomást veszek róla. Akkor is, ha éppen kellemetlen. Akkor is, ha sokkal jobban szeretem a Trónok Harca mémeket a reggeli kávém mellé.

2. Felismerem, hogy nem érdemes (és aki próbálta, tudja, hogy nem is lehet) vitatkozni velük, mert ettől csak feljogosítva érzik magukat. Mi több, nem csak hogy nem érdemes vitatkozni, hanem egyenesen káros, mert a vitától úgy gondolják, amit ők képviselnek, az egy vélemény, egy érvekkel alátámasztható álláspont, nem pedig zsigeri gyűlölködés és az emberi természet legsűrűbb mocska.

(2/b: Ez ugyan nem szükséges lépés, de sosem tudom megállni, hogy magamban ne elemezzem ki, az adott személy miért gondolkozhat így, és az általam ismert történetéből és életútjából hogyan következhet szinte pszichológiai törvényszerűségként, hogy egy gondjaiért másokat okoló, saját életéért felelősséget vállalni képtelen balfasz.)

3. Ha egy bizonyos ismerős napi rendszerességgel oszt meg számomra elfogadhatatlan tartalmakat, akkor jön az “unfollow”. Nyilván súlyosbító tényező, ha az én saját posztom alatt, falamon, képemhez hozzászólva éli ki a gyűlöletét – ebben az esetben már egyetlen ilyen megnyilvánulás után is figyelmeztetem, majd ha a figyelmeztetés hatástalan, törlöm az ismerőseim közül.

4. Ha személyesen, nem interneten kezd el fröcsögni a jelenlétemben, elmondom, mi a bajom, miért nem tudok/vagyok hajlandó egy társaságban lenni vele, és aztán elsétálok.

Mindenképpen szükségesnek tartom, hogy ha úgy döntök, cselekszem, akkor amennyiben lehetséges (nem mindig az), legyen fogalma az illetőnek arról, miért döntöttem így, mi az, ami szalonképtelen a viselkedésében, mert különben tényleg csak gyáván a szőnyeg alá söpörtem a problémát.

Tudom, hogy ez nem teljesen kielégítő megoldás, és szeretném azt hinni, hogy azáltal, hogy a blogomon írok erről és hasonló témákról, szintén teszek valamit, felszólalok legalább. De sajnos azt is tudom, hogy a blogom 99,9 százalékban olyanok olvassák, akik már elve hozzám hasonlóan gondolkoznak a fent említett témákról. Fontos persze, hogy legalább ők, ti lássátok, hogy eggyel többen vagyunk, és hogy nem a hallgatás és a másfele nézés az egyetlen út.

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s