Your people

Egy korábbi posztban említettem, hogy legtöbbünknek időre van szüksége, mire rájövünk, milyen emberekkel szeretnénk körülvenni magunkat, időre van szükségünk, mire kialakítjuk a saját szűrőnket. Bennem az elmúlt három-négy évben kristályosodott ki tisztán, és sokszor még mindig rácsodálkozom, hogy jé, hát ez mennyivel könnyebbé – és jobbá – teszi az életem.

A feladatot megnehezítő legfontosabb tényező, hogy mindannyian zsigeri rettenettel félünk a magánytól. Emberi lényként alapvetően arra vagyunk programozva, hogy kerüljük az egyedüllétet. Paradox módon éppen ez az alapbeállítódásunk az, ami végül igazán magányossá tehet bennünket.

Hogy hogyan?

Úgy, hogy hogy csimpaszkodunk. A csimpaszkodás és nagyon mélyről fakadó reflex, ösztönös és ezért nehéz leküzdeni. Bátorság, egy jó nagy levegő, és egy még nagyobb lépés hátrafelé, ami szükségesek ahhoz, hogy megnézzük: kibe is csimpaszkodunk? A válasz többnyire egyszerű: abba, akit éppen érünk. Nem vagyunk válogatósak. Aztán a helyzet az, hogy ragaszkodunk ahhoz, akibe egyszer sikerült jól belecsimpaszkodni, hisz ki tudja, mikor kerül még egyszer valaki elérhető közelség be? (Kerül-e egyáltalán?) Talán jobb, ha inkább meg sem nézzük, ki az illető, minek is okoznánk magunknak kellemetlen érzéseket, ha elengedni úgysem tudjuk?

Ez párkapcsolatokra és barátságokra is igaz. Sokszor nem valljuk be magunknak, hogy a barátunk vagy párunk egy  udvariatlan/unalmas/ostoba/hazug ember,akihez – ha lenne bátorságunk levenni a finoman színezett szemüveget –  nem szeretnénk, ha bármi közünk is lenne. Mégsem tudjuk elengedni. Több okból sem: mert fényezi az egónkat, ha mellette állunk; mert ellát bennünket azzal a celofánvékony illúzióval, hogy talán, talán mégsem vagyunk teljesen egyedül. Közben persze mindjobban egyedül érezzük magunkat.

Illúziókba burkoljuk magunkat, mert félünk elengedni, félünk hátra lépni, és az illúziók lassan egymásra épülnek, réteget vonnak körénk, mind vastagabbat. Ragadóssá teszik a bőrünket, nem hagyják lélegezni. Megölnek. A magánytól való félelem, menekülés, ami leginkább akadályoz abban, hogy megtaláljuk az embereket, akikkel igazán együtt tudunk lenni, megjátszások nélkül.

Ahhoz, hogy látni tudjuk, látni merjük a körülöttünk lévőket, abba kell hagyni a csimpaszkodást, és egyedül kell lenni. Fel kell vállalni az egyedüllét kockázatát, hogy egyáltalán elkezdhessünk keresni. Szükségünk van erre a magunkkal töltött időre, különben hogy is alakíthatnánk ki a saját szűrőnket?

És hogy milyen az én szűrőm? Kik azok, akikkel körül akarom venni magam? Nos, elsősorban olyanok, akik szintén vették, veszik a fáradságot és a bátorságot, hogy keressenek. Olyan emberek, akik úton vannak, keresnek, fel akarnak fedezni, és nem riadnak vissza attól, hogy magányos tereken zuhanjanak keresztül a felfedezés során.

Olyan emberek, akik bár néha megteszik (mind megtesszük), nem akarnak hazudni maguknak. Akik újra és újra lesikálják a bőrükről az illúziók ragacsát. Olyan emberek, akik nem akarnak csimpaszkodni, mert felnőttek – vagy eleve bölcsnek születtek. Olyanok, akik nyitottak a csodára, a hétköznapira is. Akik még nem vesztették el teljesen az érdeklődésüket a világ iránt.

Nem meglepő, hogy ebből kifolyólag rengeteg, nálam jóval fiatal és jóval idősebb barátom van. Az én korosztályom főként olyan dolgok mozgatják, amik teljesen hidegen hagynak jelenleg: gyerekvállalás, hogy fogjunk megfelelő pasit/nőt gyerekvállaláshoz, lakásvásárlás, legjobb akciók HD tévére, konyhabútorra, járólapra, pontosan hogy értette az anyós azt a vasárnapi ebédnél elejtett megjegyzést, miért nem vagy képes lehajtani az a kibaszott vécédeszkát?!, egy ötös skálán mennyire cseng jól a cég neve, amelyikhez interjúra megyek.

Rengeteg időt vesztegettem el azzal, hogy megpróbáltam úgy csinálni, mintha engem is érdekelnének ezek, mintha közöm lenne ezekhez az emberekhez, sőt, mintha egyáltalán érteném őket. A sok őrült dolog közül, amit csináltam (és még csinálok is, hehe), leginkább ezt az elvesztegetett időt sajnálom: leginkább azokat a tizenkilenc és huszonnyolc éves korom közti éveket sajnálom, amikor próbáltam elaltatni magam, hogy jó lesz ez így nekem. Amikor nem hittem magamban, és nem hittem abban – hogy bár hét milliárdan leszünk lassan -, vannak olyan emberek, akik úgy gondolkoznak, azt értékelik az életben, amit én.

imagesEmlékszem, a volt férjem egyszer azt szegezte nekem, hogy kishitű vagyok. Akkor csípőből tiltakoztam, de utólag akármennyire utálom is, be kell látnom: igaza volt. (Más kérdés, hogy tulajdonképpen az egész kapcsolatunk az én kishitűségemen alapult, de igaza volt.) Amikor beleszületünk egyfajta közegbe, élünk egyfajta közegben, iszonyúan nehéz elképzelni, hinni abban, hogy másmilyen is lehet. Ha nem érezzük magunkat jól ebben a közegben, az még nehezebb, mert akkor az a helyzet, hogy van valami, ami rossz, kényelmetlen, kínos, és emellett ott a félelem, hogy mi van, ha nincs ezen kívül semmi? Vagy egyenesen ott a (hamis) meggyőződés, hogy “de hát nincs ezen kívül semmi!” Vagy a változatok: “ha van is ezen kívül valami, én túl hülye/gyáva/átlagos/csúnya/öreg/fiatal vagyok ahhoz, hogy megtaláljam”. “Ha van is ezen kívül valami, ott biztos, hogy nem akarnak engem.” “Ha van is ezen kívül valami, mit gondolna a családom, ha itt hagynám őket?”

Ezek nagyon erős félelmek, bénítóak, sokszor egy életre meg tudnak bénítani, és ez elképesztően szomorú. Én viszont nem akarok elképesztően szomorú lenni, amikor majd meghalok.

2 Comments

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s