Könyvek, amelyekben nők epic kalandokba keverednek

És a véleményem róluk. Utazás előtt, hogy ráhangolódjunk, közben, hogy kikapcsolódjunk, és utána, hogy felidézzük az élményeket. Bár ha olyan élményeid lesznek, mint Marlo Morgannak, akkor javaslom, legközelebb inkább másik utazási irodánál foglalj.

Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában

A nagymamám könyvespolcán bukkantam erre a könyvre még valamikor kilenc-tíz éves korom környékén, és az első Afrikáról szóló könyvek egyike volt, amit olvastam.

Karen Blixen nemesi családból származó dán úrilány, aki házasságkötése után a férjével közösen úgy dönt, egy kávéültetvényt vásárolnak Nairobi közelében a Ngong hegyek lábánál, és a kávétermesztésből próbálnak pénz csinálni. A házasság befuccsol, az ültetvény is befuccsol, ám mi mégis egy gyarapodás történetét olvashatjuk…

A könyv 1937-ben jelent meg, és azóta számtalan kritika érte rasszista, kolonialista szemlélete miatt. (Elvégre senki sem tud szakítani a korral, amelyben él.) Ami mégis a mai napig élvezhetővé teszi, azok a gyönyörű tájlírások, az afrikai táj iránt érzett őszinte csodálat, szeretet és tisztelet, no és persze a Távol Afrikától című filmfeldolgozásból is jól ismert szerelmi szál.

Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek

Előbb akartam írni erről a könyvről, de ülepednie kellett, hogy meg tudjam fogalmazni, miért áll fel tőle a szőr a hátamon. Sokan ajánlották, végül letöltöttem és elkezdtem olvasni, de az első pár fejezet után annyira feldühített, hogy csak jelentősebb átlapozásokkal tudtam a végére jutni. Miért?

Nos, mert bár a puszta tények alapján elvileg tudnom kellene azonosulni a főhősnővel, mégis az volt az érzésem, hogy legszívesebben inkább felképelném a sok picsogása közepette. A könyv jól összefoglalja számomra, milyen, amikor a nyugati ember önzése és végtelen egocentrizmusa az autenticitás teljes hiányával párosul.

EatPrayLove
Julia Roberts remekül hozza ezt a figurát, meg kell hagyni.

Ez már rögtön az első oldalakon egyértelművé válik abból, ahogy a szerző az emberekről ír: nem tudunk meg igazán semmit arról, milyen emberek ők. Milyen ember Giovanni (az olasztanára)? Annyit tudunk meg, hogy fiatal, olasz, napbarnított és jóképű – mintha egy katalógust olvasnánk. Gilbert az élményeket, az embereket mintha katalógusból válogatná, és ez az egyik legfőbb dolog,  ami mostanában dühít a világban. A hitelesség, a váratlanság és inspiráció totális hiánya, amit jól eladható cukormázzal igyekszünk pótolni, hogy elfedjük az űrt. Elfedjük, hogy nem merünk kockázatot vállalni, hogy gyávák vagyunk, önzőek és hazugok. Hogy nem merjük felvállalni az igazi változást, megelégszünk a változás látszatával, de még azt is igyekszünk lehetőleg minél előbb elfelejteni, amint hazaértünk.

Amikor ilyen mondatok vannak, hogy most akkor olaszul tanuljak vagy Balira menjek, vagy most mi is legyen… borzasztó, na. Nekem az egész könyv egy gyenge és önző ember picsogása. Őszintén kiborít, hogy emberek úgy akarják megtalálni Istent, ahogy profiterolt rendelnek egy étteremben.

Egyetlen dolog, ami a javára szól, hogy az utazások során elkerülhetetlenül mégis csak eljut A pontból az A/6 pontba, bár nem vagyok benne biztos, hogy olvasóként ezt megéri végigszenvedni vele. Hisz azért a végén szerencsétlen Felipe megint csak mint “brazil szerető” jelenik meg. Komolyan, hová tűntek ebből a könyvből az emberek?

Marlo Morgan: Vidd hírét az Igazaknak

Oh yess. Tegnap fejeztem be és még mindig a hatása alatt vagyok. Nagyjából mindent megkaptam benne, amit Gilbertnél hiányoltam: a kaland váratlansága, amikor nem te keresed azt, hanem ő talál meg téged. A nyitottság, és annak mély  elfogadása, hogy már soha többet nem leszel ugyanaz utána. A könyv spirituális mondanivalója pedig mélyen rezonál mindazzal, amin az elmúlt években és jelenleg is keresztülmegyek, képszerűen, mellbevágóan erős metaforákkal tárja elém a főbb leckéket. (Muszáj lesz még írnom róla, érzem.)

Marlo Morgan egy amerikai orvosnő, akit az ausztrál bennszülöttekért végzett munkájának elismeréseképpen “túszul ejt” egy bennszülött törzs, és több hónapon át tartó, az Ausztrál sivatagot átszelő zarándoklatra viszi. Az útról írt beszámolója azóta kultuszregénnyé vált.

 A kultuszregénység egyenes következménye pedig, hogy rengetegen vitatják, rengeteg kritika érte/éri. A kritikák, ha jól hámozom ki, főként nyugati egyetemeken tanuló antropológus hallgatóktól és PhD aspiránsoktól érkeznek, mondván, hogy Morgan:  a, rasszista szemszögből mutatja be az ausztrál bennszülötteket (itt felmerült bennem a kérdés,hogy biztos ugyanazt a könyvet olvastuk? A könyv végén egyébként is szerepel a főszereplő törzs szószólójának nyilatkozata, mely szerint ők is úgy vélik, Morgan a legnagyobb tisztelettel beszél róluk, teljes, csorbítatlan méltóságukban bemutatva őket.) b, a könyv tényszerűségét vizslatják. Ez utóbbihoz tény, hogy egy ponton a kiadó áttette a non-fiction szekcióból a fiction szekcióba, állítólag hogy elejét vegyék az ilyen támadásoknak és hogy megóvják a könyvben szereplő törzset. Én azt mondom, olvassátok fikcionalizált beszámolóként, ha biztosra akartok menni. Ez az alapvető üzeneten nem sokat változtat, ahogy azon sem, miért inspirálja jelenleg is  fiatalok ezreit.

Wilbur Smith: Lángoló part

9780333782064Az előzőekkel ellentétben ez egy  valóságmag nélküli regény, ráadásul tele melodramatikus fordulatokkal, de mostanában a melodramatikus fordulatok kevésbé zavarnak, mert kezdek rájönni, hogy a legkreatívabb író sem képes olyan örült plot twisteket gyártani, mint amik csak úgy spontán, bejelentés nélkül megtörténnek a valóságban. Plusz hogy lehet már ellenállni olyan egyértelműen múlt századbeli szerelmes regényekből szalajtott neveknek, mint Centaine de Thiry, vagy Lothar de la Rey, nem?

A történet az első világháború idején Franciaországban veszi kezdetét, de hamar Afrikában kötünk ki, ahol a francia grófkisasszonynak egy hajótörést követően a sivatagban, terhesen kell túlélnie a megpróbáltatásokat – noha legalább nem egyedül: egy idős busman pár segítségével. Kicsit valószínűtlennek hangzik? Sebaj, tökéletes a strandra.

+1: Lewis Carroll: Alíz csodaországban

Ha már a valószínűtlen felé kacsintgatunk, menjünk el a végletekig: Lewis Carroll klasszikusát gyerekkönyvként szokás kategorizálni, de felnőtt fejjel újra (és újra) olvasva én mindig mélyebb és mélyebb rétegeket fedezek fel benne. Sokan esküsznek rá, hogy Carroll pszichedelikumok befolyása/utóhatása alatt írta, ezért adja vissza ennyire tökéletesen a lélekben tett hátborzongató, komikus, váratlan és szürreális fordulatokkal teli utazást. Tőle sajnos már nem tudjuk megkérdezni, tolt-e bármit is, mindenki más meg tagad. A könyv élvezetének szempontjából pedig ez egyébként is lényegtelen.

Ha tudtok ajánlani hasonló témájú könyvet, amit élveztetek olvasni, ne fogjátok vissza magatokat!

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s