Ma mit unsz éppen?

in-az elmúlt másfél évben nagyon tudatosan figyelek a következőre: mi az, ami felvillanyoz, inspirál, amitől élőnek érzem magam, és mi az, ami arra késztet, hogy azonnal kivessem magam az ablakon?

Szerencsém van, amiért felnőtt fejjel alkalmam volt-van tudatosan újragondolni az életem. Persze nem csak szerencse kellett hozzá, hanem még sok egyéb minden, de alapvetően mégis hatalmas szerencse, ha az ember ekkora szabadságot ér el: elvárások és előítéletek nélkül fedezhetem fel, mi mozgat, mitől érzem igazán élőnek magam.

Bár ez eddig így rettentően izgalmasan és glamúrosan hangzik, azért mielőtt nagyon elszaladna a fantáziánk, le kell szögeznem, hogy többnyire nem bungee jumping-féle adrenalin rushról és joy ride-okról van szó. (Rendben: nem csak.) A nagy felfedezés közben kiderült ugyanis, hogy órákat el tudok piszmogni képszerkesztéssel, blogolással, a városban való céltalan barangolással, torta- és muffinsütéssel úgy, hogy közben azt érzem, mekkora eksztázist élek épp át. De pontosan erről szól az egész.

Azért hangsúlyozom a szerencse szerepét, mert otthon, megszokott környezetben, ahol már belekövültél a rutinokba és szokásokba, ez baromi nehéz. A kötelező családi pofavizitek, pláne szerzett ágon, a barátok, akiket vonszolunk magunk után évek óta valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, miközben már rég semmi közös témánk nincs, kisgyerekes szülők, a fürdőszoba színe huszadszorra is.  És persze ez teljesen oké, mert más meg azt nem képes megérteni, én mit tudok órákat eltölteni azzal, hogy gyakorlatilag ugyanabból a képből hatvanféle változatot hozok létre, vagy hogy egy jelző megválasztásán ontológiai vitába keveredek saját magammal – viszont miért is erőltetjük az ilyen kapcsolatokat?

Tettetünk, mert barátokra szükség van, de ha ennyit kell tettetni, akkor miért is a barátaink? Egy életet mégsem lehet végigszínészkedni. Előbb-utóbb meg kell találni azokat az embereket, akikről azt érzed, hogy ‘they are my people’. Ők az én fajtám. (Vigyázat: egy jövőbeli poszt sejlik fel itt.) Ne azokhoz akarjak kötődni, akik épp ott vannak, hanem igenis le kell térnem a megszokott útvonalaimról, hogy megtaláljam, akikkel tényleg passzolunk! A blogolás nekem nagyon jónak bizonyult erre, de akármilyen hobbira igaz, hogy valószínűleg a hasonló beállítottságú emberek vonzódnak hozzá. Ne magad hazudd olyanná, ami passzol a körülötted lévőkhöz, hanem menj addig, amíg hazatalálsz!

A munka keményebb dió, mert sok idő lehet kialakítani,  hogy nagyrészt azzal foglalkozzunk, ami felvillanyoz, sőt, esetleg kiderül, hogy nem lehet megélni belőle, szóval jó pofát kell vágni a dologhoz, hogy napi hat-nyolc órában valami mást csinálsz. De épp ezért fontos a tudatosság. Tudjam, hogy miért vágok jó pofát. Ne csak úgy vágjam, amíg rám nem merevedik.

Az elmúlt egy évben kiélesedett ez az érzékem:  azonnal észreveszem, ha  valaki vagy valami untat. És ekkor eldöntöm magamban, hogy kell-e tovább elviselnem, vagy sem. A legérdekesebb, hogy azok az emberek a legunalmasabbak, akik nagyon érdekesnek találják magukat. Hosszan képesek magukról, a saját problémáikról beszélni. Néha én is ilyen vagyok, voltam. Mióta azonban így, az új szabályok szerint élek, ösztönözve érzem magam arra, hogy inkább kérdezzek, hogy jobban figyeljek kifelé, hogy olyan dolgokról beszéljek, amik engem is érdekelnek. Mert semmi sem unalmasabb az egocentrizmusnál.

Embereknél kifejezetten érdekes megfigyelni, milyen következményekkel jár, ha eszerint az elv szerint válogatod meg őket: inspirálnak-e? Élőnek érzed-e magad mellettük? Más ez, mint hogy kedveled-e az adott személyt, kedves-e az adott személy, sőt, megkockáztatom, az is totál lényegtelen, jó embernek tartom-e az adott személyt. Amivel viszont úgy találtam, nagyon szorosan összefügg, mennyire inspiráló valaki, az az őszinteség. Jobb híján használom ezt a szót, angolul a “genuine” írja le tökéletesen, amire gondolok: valódi, hiteles, eredeti. Valaki, aki nem szerepet játszik. Talán azért vagyok mostanság ennyire érzékeny az ilyesmire, mert sokáig én is ilyen-olyan szerepeket vettem magamra, és bár nagyon is megértem, miért teszi valaki (pl. kétségbeesetten akarja, hogy mások kedveljék, hogy tartozzon valahová), de már nem tudok hosszú távon ilyen emberekkel lenni. A játszmák csak ideiglenesen szórakoztatnak, de végső soron ürességet hagynak maguk után. A magánytól való menekülés vezet az igazi, reménytelen magányhoz. (Mind létrehozzuk azt, amitől a legjobban félünk, mondja kedvenc szuperhősöm.)

A kellemetlen következménye viszont ennek a tanulásnak, hogy ekkora fokú tudatosság mellett sokszor szó szerint, fizikai szinten érzem, hogy gyilkolom magam, amikor órákat töltök olyasmivel, ami nem hogy fel nem villanyoz, de még csak nem is érdekel különösebben. Ilyenkor segít, ha pontosan tudom, mi az oka, hogy most ezt teszem, ha a szemem előtt lebeg a nagyobb cél (ja, elfelejtettem mondani: nem árt, ha van nagyobb cél): ha megengedem magamnak,  hogy most kicsit meghaljak ezért a célért, pár órára. Végül is, lehetetlen igazán élni, ha nincs semmi, amiért megérné meghalni, nem igaz?

A featured image forrása : Getty.

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s