30 vagyok, és van tervem

Te, az ehavi Elle-ben van egy cikk a mi korosztályunkról, rólad is, majd este beszkennelem neked, írhatnál róla a blogon – mondta skype-on a barátnőm a hétvégén.  Bár az elmúlt három évben leszoktam a női magazinok olvasásáról, mégis érdekelt, mi is van a cikkben, ha ő azonosítja magát – és engem! – a leírtakkal. Küldjed, bólintottam a képernyőnek.

A ’30 vagyok és nincs tervem’ címet viselő cikkben sok újdonság nem volt, főleg, hogy már alaposan körüljártam az elmúlt évben ezt az X-Y-Z generáció, felnőtté válás, Pán Péter-szindróma témát, miután tavaly egy másik barátomnak egy tengerparti grillezős-beszélgetős délután során volt érdekes megjegyzése (‘Tényleg mi vagyunk a Pán Péter generáció?, merengett el, miközben átfordította a kukoricát a szénné égettről a teljesen nyers oldalára).  A blogon is kerülgettem már a problémakört sokszor viccesen, félkomolyan, és néha egészen komolyan.

Viccelődni azért tudok, mert egyáltalán nem azonosítom magam azokkal, akiket ‘Pán Péter generáció’, ’30 vagyok és nincs tervem’ címszavakkal foglalnak össze. Egyrészt, mert nem érzem úgy, hogy nem lennék felnőtt. Még a régimódi definíció szerint sem: teljes munkaidőben dolgozom, az adó- és hivatalos ügyeim magam intézem, a szüleimtől külön élek, nyugdíjam gyűlik.  Másrészt, mert van tervem – de mindezekről később.

Ami miatt mégis billentyűzetet ragadok most, az az, hogy utána elkezdtünk beszélgetni a barátnőmmel, illetve felidéztem tavaly nyári beszélgetésünket a másik barátommal,  és elfogadhatatlannak tartom, hogy jobb híján egy kívülről ránk erőltetett definíciót, egy külső szemszöget, narratívát fogadjunk el, miközben megvan a sajátunk, még ha másoknak nem is fogalmazzuk meg. Írjál róla, én is ezt gondolom, de nem tudom ilyen jól megfogalmazni, küldött utamra a barátnőm.

 “Nem tudom”, válaszolja a csaj a cikkben, mikor a szülei azt kérik számon rajta, mikor szándékozik megvalósítani az ő élettervüket (jelzáloghitel, kocsi, gyerek). És ez ‘a nem tudom‘ így ránézésre az a nemtudom, amit udvariasságból mondunk ahelyett, hogy hátha rajtam múlik, soha. Amikor olyasmit kérnek számon rajtunk, amire nem szerződtünk le, olyasmit akarnak leerőltetni a torkunkon, amit mi nem akarunk lenyelni.

Szomorúnak tartom, hogy sokan fejlehorgasztva elfogadják a lepánpéterezést, felnőni nem akaró generációzást – és ez a rábólintó gesztus tesz végső soron gyerekké, nem az, hogy eszed ágában sincs követni egy mintát, amihez se indíttatást nem érzel, se abban nem vagy biztos, hogy a boldogság útja (vagy esetleg biztos vagy benne, hogy nem). Szomorúnak tartom, hogy mások narratívájához képest határozzuk meg magunkat, a saját utunkról, választásunkról más narratíváját fogadjuk el, egy olyat, ami már nem érvényes, és nem is lehet érvényes.

Bár mások nevében a barátnőm kérése ellenére sem tudok – és nem is akarok – beszélni, de azt le tudom írni, hogy én mit mondanék, ha engem zaklatnának ilyen kérdésekkel a szüleim. (Szerencsére több eszük van, és nem teszik.) Mit válaszolnék, ha apukám vagy anyukám nekem szegezné, hogy harminc vagy és nincs terved, vagy hogy mikorakarszmárfelnőni?

Nos, először is udvariasan rávilágítanék, hogy az, hogy az ő terveiket nem fogadom el, nem jelenti, hogy nincsenek terveim. Az, hogy mára megváltozott a definíciónk a felnőttségről, mert megváltoztak a társadalmi-gazdasági körülmények, adottságok, követelmények, és ők ezt nem akarják tudomásul venni, még nem jelenti, hogy nem vagyok felnőtt. Van saját definíciónk, és vannak terveim, csak nekik kell telepíteni a megfelelő frissítést, hogy ezt fel tudják dolgozni.

Leültetném őket és elmagyaráznám nekik, hogy attól az ő választásuk még nem lesz érvénytelen, hogy én nem választom ugyanezt, hisz valójában a felnőttségnek egyik sarokköve, hogy el tudjuk fogadni mások különböző választásait. Az, hogy én nem akarok fiatalon – vagy úgy egyáltalán – nagy családot, harmincas fejjel a nyugdíjas állásom, máris röghöz kötni magam egy jelzáloghitellel, nem jelenti azt, hogy az ő ilyen döntésük, amikor  ezt meghozták, sült hülyeség lett volna, vagy én annak gondolnám. Feltételezve, hogy tudatosan hozták, mert különben meg max. azt tudnák egyébként is számon kérni, hogy velem nem ugyanaz a baleset történt, mint velük, hát Istenem, ilyen az élet, anya vagy apa, mit lehet erre mondani… maximum azt, hogy nagyon sajnálom, hogy így alakult, és nekik nem volt lehetőségük választani (vagy azt hitték, hogy nincs), de attól nem kapják vissza a döntési szabadságukat, hogy az enyém is elvennék.

Aztán hosszan és részletesen beszélnék nekik az életemről és a terveimről, mert nem lehet pusztán azzal sem meghatározni magunkat, hogy mit nem akarunk: az még mindig egy ellenreakció, lázadás, kamaszos durci.

Elmondanám nekik, hogy idénre az a tervem, hogy elmegyek Ausztráliába meglátogatni a barátnőmet, mert még sosem jártam olyan messze, és érdekel, mi van ott lent. Az is a terv része, hogy útközben szétfotózok mindent, amit csak érek.

Elmondanám, hogy mindez jól illeszkedik a hosszabb távú terveimbe, mert szeretném, ha mindhárom óceánban megmostam volna  a lábam, mielőtt meghalok.

Hogy a tervem az, hogy emberre szabott életmódot éljek, hogy ne halmozzak olyan dolgokat, amelyekre nincs szükségem, hogy értékelni tudjam a szépet, de ne akarjam birtokolni azt (beszélnék arról, miért fontos és egyben nagyon nehéz dolog ez számomra).

Hogy a tervem az, hogy egyszer a sarki fényt fogom nézni Izlandon.

A tervem az, hogy ne úgy haljak meg, ahogy a nagymamám, aki egy titkos naplóba, eldugva írt elképzelt utazásokról, amit sosem valósított meg; megszállottan halmozta az útleírásokat és az világatlaszokat, és amikor egyszer nyert a lottón, az első dolga volt egy olasz körútra befizetni. A tervem az, hogy elmegyek azokra a helyekre, amikről ír, és rá gondolok majd egy pillanatig.

Hozzátenném, hogy a tervemhez tartozik az is, hogy ne csak önmagamért, az élményért akarjam mindezeket: hogy megosszam másokkal, hogy visszaadjak valamit a magamba szívott csodákból, még ha nagyon apró és tökéletlen is az a valami.

A tervem az, hogy írni fogok minderről és fotózni,  blogolni, mesélni és fantasztikus embereknek, akiket ugyanez a szenvedély mozgat.

A tervem az, hogy idegen emberekre mosolygok az utcán.

A tervem az, hogy még 1-2 nyelvet megtanulok legalább társalgási szinten mielőtt meghalok, mert élvezem, hogy képes vagyok szóba állni emberekkel, akiknek más az anyanyelvük. Élvezem, hogy el tudok olvasni könyveket, amiket nem adtak ki magyarul.

A tervem az, hogy otthon érezzem magam a világban, egy helyen, vagy akár sok helyen: hogy úgy látogassak városokba, mintha haza mennék, hisz haza is megyek

A tervem az, hogy mindig megtaláljam, hogy lehetek hasznos a közösségben, amelyiknek éppen tagja vagyok.

A tervem az, hogy sosem felejtem el a  szépségét és a békéjét annak a délutánnak Assisiben, amikor a hőség beleolvadt a csendbe, harangok szólaltak meg és fehéren ragyogtak a sziklák a hegytetőn, ahogy elnéztem a messze nyújtózó dombokra, mielőtt lehunytam volna a szemem egy pillanatra.

A tervem az, hogy majd öreg mamiként húzzuk egymás mellett a gurulós szatyrot a barátnőmmel a piacról hazafelé.

A tervem az, hogy a világirodalom nagy részét kiolvasom, mielőtt meghalok, és boldog-boldogtalannal beszélgetést kezdeményezek a könyvekről.

A tervem az, hogy sosem helyezem valakinek a vállára a létem értelmének súlyát – mert ez nem tisztességes, felnőttel szemben sem, egy törékeny kisgyerek pedig hogy is bírná el? És nem tisztességes ez azzal a férfival, nővel szemben sem, akit  – állítólag – szeretek. A tervem az, hogy magam hordjam ezt a súlyt, amíg csak hordhatom.

A tervem az, hogy nem verem adósságokba magam, hogy soha többet nem a birtokolt tárgyaimmal határozom meg magam (mert jártam ebben az utcában, és zsákutca).

A tervem az, hogy szégyentelenül szerelmes leszek megint, és megint, és megint, és talán majd meghalok valaki mellett, vagy talán egyedül halok meg az összes őrült szerelem emlékén röhögve, és visszagondolva a hülyeségekre, amiket csináltam, ha még vissza tudok gondolni, vagy nem üt el holnap a 22-es busz.  A tervem az, hogy elfogadjam, ezt nem, vagy alig tudom csak irányítani.

Elmondanám nekik, hogy ez a választás a legfelnőttebb dolog, amit valaha csináltam, és gyanítom, amit valaha csinálhat egy ember.

30 vagyok, és van tervem.  Nagyon jó tervem.

16 Comments

  1. oliv08

    Külön élsz, állással, tervekkel. A Pán Péterek otthon laknak, anyuka eléjük rakja az ételt és mossa a szennyesüket. Nincs hasonlóság.
    Nem tudom, mennyire nevelés kérdése. Annyira meg akarják egyesek kímélni a gyerekeket, hogy gyakorlatilag nincs is dolguk otthon, még magukról sem gondoskodnak. Olvastam egy blogban, hogy de vicces, hogy a pasija széthagyja a szennyesét a lakásban. Nekem a gyerekeim pár éves koruktól tudják, hol a szennyes helye és hogy hová tesszük a tányért, ha ettünk belőle, el is rakodnak maguk után. Van, aki ezt a felnőttől sem követeli meg, az ő baja, ha a nyakán marad. És most nem arról beszélek, hogy keres állást, el akar költözni de valami miatt nem megy, a lényeg, hogy akar. A Pán Péter nem fogja otthon berakni a mosást vagy bevásárolni, az önálló felnőtt igen. A szülő a saját dolgát nehezíti meg ilyenkor, a gyerek meg csak kihasználja, ezt látta egész életében. Az, hogy a szüleid unokázni akarnak, egy dolog, de szerintem jobb, ha úgy vágsz majd bele a közös életbe valakivel, ha előtte mindent megcsináltál, amit terveztél, ne maradjon hiányérzet, hogy na, ez az utazás is eltolódott 20 évre. Persze lehet gyerekkel is utazni, csak háromszor annyi ideig tart minden és lényegesen többe is kerül.

    Kedvelik 1 személy

    1. Tündérkeresztanyád

      Elmosódottak a vonalak ebben a témában. Sokszor mindenkire rámondják, aki nem akarja a hagyományos családmodellt követni, letelepedni – és ebből a szempontból én is beletartozom. Máskor jobban körülhatárolják (anyagi függetlenség, a szülőkről való leválás stb.) Ahogy írtam a bevezetőben is, én nem érzem magam nem felnőttnek. Viszont azt sem érzem, hogy úgy lennék felnőtt, ahogy pl. az előző generáció (noha apám életében nem pakolt be szerintem mosást, és egyedül nem találja meg a zokniját sem, anyám meg anyagilag nem volt soha független). Azért is foglalkozom ezzel ennyit a blogon, mert nagyon összetett témának érzem, meg persze aktuális.

      Amit említesz – otthon lakik, soha nem tervezik elköltözni vagy dolgozni, vagy ha dolgozik is, a fizuját nem rezsire és kajára (arra ott van anya-apa fizuja), hanem plazmatévére költi – őket én sem értem, de bennem már nagyon kicsi koromtól erős vágy volt a függetlenségre, fizikailag rosszul élem meg, ha valakitől függök.

      Neked hány évesek a gyerekeid? Szerinted hogy lehet ‘önállóságra’ nevelni valakit?

      Kedvelik 1 személy

      1. oliv08

        A hagyományos családmodell már szinte ritkaság.
        Nem érzed magad felnőttnek? Miért, mitől felnőtt a felnőtt?
        5 és 6 évesek. Én 18 évesen elköltöztem és nem is költöztem haza, kivéve a nyári szüneteket, de akkor is dolgoztam mindig valamennyit, na nem kedvtelésből, hanem pénzért.
        Akkor lesz valaki önálló, ha feladatokat kap, amiket egyedül old meg. Nekem otthon semmit sem kellett csinálnom, ezt úgy értsd, hogy soha még csekket sem adtam fel, főzni sem tanítottak, úgyhogy kaland volt, hogy pl. bankban egyedül kellett intézkednem egy másik városban vagy meg kellett terveznem, mit eszek a héten.
        A gyerekeknek van otthon feladatuk. Jönnek velem mindenhová, hivatalos ügyet intézni, konyhába, mosást válogatni. Nem lesz az az abszurd helyzet, hogy a saját mosógépe lesz az első, amit bekapcsol.
        Az is kell, hogy lássák, a szülők is törekednek valamire, nem csak ülnek a posványban.
        Ha megkérdezem a gyereket, hol a ruhája, a kakaó, a tej vagy bármi otthon, tudja, sosem volt gond emiatt, hogyha szitterre hagytam őket, nem féltem, hogy éhen halnak, vagy benne maradnak a pisis ruhában 🙂

        Kedvelik 1 személy

  2. Tündérkeresztanyád

    Bocsi, a hülye megfogalmazásom miatt félreolvastad, azt írtam: nem érzem ‘nem felnőttnek’ magam. Azért fogalmaztam így egyébként, mert valamilyen szinten Feldmárral értek egyet (de nem teljesen) abban, hogy felnőtté akkor válik az ember, amikor rájön, hogy tulajdonképpen nincsenek felnőttek. Azaz mindenki csak menet közben találja ki, mit és hogyan is kéne – ahogy te is írtad, nem az által lettél felnőtt, hogy elköltöztél, mert egy sor dologra utána kellett rájönnöd -, és folyamatosan tanuljuk a saját életünket. Nem lesz egy olyan pont, amikor azt mondod, hogy ‘na, most készen vagyok, már nagyjából mindent tudok’. És másoktól sem várhatjuk, hogy megmondják majd a tutit, mert ők is épp úgy improvizálnak.

    Igen, ebben egyet értek, hogy hagyni kell, hogy egyedül boldoguljon dolgokkal, amikkel a már képes boldogulni. Akkor is, ha lassabb, ha hibázik. Nincs gyerekem, de ha lenne/lesz, akkor ezt biztosan igyekeznék szem előtt tartani.

    Kedvelik 1 személy

  3. Almássy Gina

    Kis barátnőm huzuk azt a gurulos szatyrot megöregedve és főzünk paprikás krumplit mint 1 átmulazott bulizos budapesti éjjszaka után (de imádtam )☺kivánom h a nagyid naplójában írtakat teljesítsd be (picit meghatodtam mikor róla írtál )

    Kedvelik 2 ember

  4. kleinkinga

    Nagyon tetszik, amit írtál. A katarzis a “szégyentelenül szerelmes” -nél ért nálam a csúcsra.
    Kívánom, hogy valósítsd meg minden tervedet.
    Tán én is megírom őket a blogomon, pedig ötven leszek mindjárt. Majd értesítlek, hisz te lettél az inspiráció.
    Köszönöm, Kinga

    Kedvelés

  5. bloggerkeblogja

    (Én az vagyok, aki Facebookon a a blogger csoportban ígért neked hétvégén egy hosszú hozzászólást, csak WordPress alapú oldalakon mindig a személyes blogommal jelentkezem be automatikusan. Ez a blog nem publikus, a csoportban a szakmaival vagyok fent. Annak a linkje: http://kornyezetblog.weebly.com/andras) 34 és fél évesen nekem csak tervem van, de egyelőre nem látok sok esélyt a megvalósulásra.

    A felnőttség nálam 3 lépésben alakul ki.
    1. Lelki elszakadás: ez automatikusan megtörtént, amikor a szüleim 18 éves koromban elváltak. Apám talált magának egy másik nőt anyám helyett. Állítólag szerelmes lett belé, de nem tudta megmondani, miben jobb az a nő, mint anyám, sőt, nekem is, anyámnak is elismerte, hogy semmiben sem jobb, de mégis az kellett neki. (Azóta már nincsenek együtt, most már évek óta van másik barátnője.) Addig sem voltam szerelmes, de akkor elhatároztam, hogy nem is leszek. Ha ilyen a szerelem, hogy családokat szakít ketté, akkor nekem nem kell! Nem is voltam még szerelmes, de nem is akarok lenni. Ebből az esetből tudom, hogy a szerelem betegség. Leálítja az agyműködést. (Amúgy 4-féle házasság létezik: szerelmi, terhesség miatti, érdekházasság és közös ismerősök által összehozott párok házassága. Minden család más, és mindenhol más típusú házasság válhat be, de a mi családunkban anyai és apai ágon is úgy alakult, hogy a szerelmi és a terhesség miati házasságok mind válással végződtek. Érdekházasság nem volt még a családban, azt nem tudom, hogyan vált volna be, de akiket közös ismerősök hozta össze, azok kitartottak egymás mellett a végsőkig. Ez is a szerelem ellen szól!) Szintén a váláskor határoztam el az is, hogy ha egyszer végre elköltözöm a családtól, akkor megszakítom velük a kapcsolatot és szépen, csendben elfelejtem őket. Semmilyen elérhetőségemet nem fogják tudni!
    2. Igény a fizikai elszakadásra. Ez 2004-ben a diplomaosztóm napján keletkezett automatikusan. Most már diplomás, felnőtt ember vagyok, már nem illik a családdal élni, minél hamarabb el kell költözni. Ekkortól érzem magam felnőttnek.
    3. Tényleges elköltözés: erre azóta sem volt pénzem, de ez a diplomaosztó óta csakis pénzkérdés, és azt hiszem, ekkor lennék felnőtt mások szemében is. (Az elhelyezkedési nehézségeimről is lehetne egy szép hosszú bejegyzést írni. Kb. olyan hosszút, mint amilyet a terveidről írtál, majd ha érdekel, akkor majd részletezem. De ha gondolod, megnézheted az álláskeresés céljából készített honlapomat is, onnan minden kiderül: http://andrasallastkeres.weebly.com/)

    Az én személyes terveim az életben:
    1. Elhelyezkedni egy munkahelyen, 10 éven belül az első számú környezetvédelmi vezetővé válni, és ezt a pozíciót minél tovább megtartani.
    2. Ha lenne alaptőkém, akkor nem is keresnék munkát, hanem vállalkoznék. Környezetvédelmi tanácsadó irodát nyitnék.
    3. Szeretnék valamiben az első vagy a legjobb lenni, vagy valamit felfedezni, feltalálni, vagy képesnek lenni olyasmire, amire előttem mások nem. Szándékosan nem pontosítom, hogy milyen területen, mert lehet, hogy még nincs is olyan, amiben egyszer jó leszek… (Pl. óvodában sem tudtam volna megmondani, hogy mi leszek, ha nagy leszek, mert akkor még nem voltak környezetmérnökök.)
    4. Szeretnék legalább 100 évig élni.
    5. A magánéletben szeretnék egyedül élni. Csak akkor éreznék otthonomnak egy helyet, ha nem nyüzsögne körülöttem senki más. Szerelem nem kell, de a párkapcsolatot, nemi életet kipróbálnám egy laza, de hosszú távú és monogám kapcsolatban, ahol minden belefér, csak 3 dolog nem: összeköltözés, házasság, gyerek. (De ha véletlenül mégis teherbe ejtenék valakit, akkor természetesen felségül venném, együtt laknánk, és közösen nevelnénk fel a gyereket. És nem válnék el, hanem kitartanék a végsőig, mert így tisztességes.)

    A koromról pedig azt gondolom, hogy kimondani sok, de mégis fiatalnak érzem magam. Részletek: https://www.facebook.com/notes/m%C3%A9sz%C3%A1ros-andr%C3%A1s/meddig-v%C3%A1llalhat%C3%B3-a-kor/818771918203177

    Kedvelik 1 személy

  6. Tündérkeresztanyád

    Örülök, hogy végül eljutottál a blogra (Üdv itt!) a választ kezdem a végén, mert úgy egyszerűbb. 🙂

    A kor: nekem a harminccal kapcsolatban nincs olyan érzésem, hogy sok, kimondhatatlan, vállalhatatlan, vagy nem lennék már fiatal. Egy dolog viszont biztos: egész eddigi életem során mindig készültem valamire, készültem a jövőre, az életre, ‘ha majd nagy leszek’, ‘ha majd készen leszek’, ‘ha majd felnőtt leszek’. Az utóbbi egy-másfél évben ez eltűnt. Soha nem leszek felnőttebb. Soha nem leszek ‘készebb’. Amit tenni akarok, most kell tennem, vagy legalábbis elkezdenem, mert folyamatosan pereg el az idő és senkin nem kérhetem majd számon, hogy miért is nem tettem meg a dolgokat, amiket akartam. Ez egyrészt ijesztő és nyomasztó, nagy felelősség, másrészt részegítően jó: úgy érzem tele vagyok energiával, most tudok igazán ‘önmagam’ lenni. Szóval semmi esetre sem szeretnék megint huszonpár éves lenni.

    A szerelemmel kapcsolatos gondolataid érdekesek, és részben egyet is értek vele. Kifejtem.
    Tény, hogy ahogy írtad, a szerelem ‘betegség’. Ez így leírva hülyén hangzik, de valóban, olyan durva kémiai folyamatok mennek végbe ilyenkor az agyban, ami ugyanúgy kizökkenti azt ‘normális’működésből, mint komolyabb mentális betegségek, például erős depresszió. (Csak ellenkező irányba.) Van bipoláris ismerősöm, és a mániás szakasz például egész érdekes, mennyire tud hasonlítani szerelmes emberek viselkedésére. Ugyanakkor ezt hagyományosan – és mint aki már többször volt szerelmes, én is alátámasztom – jó dolognak tartjuk, értéknek, nem jut a társadalomnak eszébe ‘stabilizálni’ a szabadon rohangáló őrölt szerelmeseket. (Pedig féltékenységből, szakítás miatti szerelmi bánatból több bűntényt követnek el, mint pl. egyéb mentális zavarból kifolyólag.) Mármost ezt megtenni egy házasság, közös élet alapjának nagy lutri. Mert miután elmúlik az ‘agybaj’, vagy azt látják a felek, hogy együtt tudnak élni, építeni, egyengetni egymás útját és a közös jövőt együtt, vagy rájönnek, hogy teljesen más irányba tartanak. Ez elég ciki, de egy nyílt, őszinte kapcsolatban meg lehet beszélni, el lehet fogadni. Baj akkor van, ha a rohadt nagy szerelemben azt sem vetted észre, kihez kötötted az életed.

    Azért írtam, hogy részben értek egyet veled, mert a szerelem nekem többet is jelent. Nem csak az agyadban habzó kémia. Szerelem az, amikor azt mondod valakinek – és úgy is gondolod! – hogy az agyadban zajló kémiától FÜGGETLENÜL azon leszel, hogy jóban-rosszban együtt menjetek az úton, hogy akár (ideiglenesen) ki is térsz a saját utadról, ha kell, mert annyira fontos a másik. Amikor nem a tervedhez választasz párt, hanem a pároddal készíted a tervet; amikor a létetek fonódik egybe. Nekem tulajdonképpen ezt jelenti a szerelem, az első valóban csak egy kb. 2-3 év alatt lezajló, nyomtalanul elmúló kémiai folyamat.

    A terveid nekem konkrétnak tűnnek, és kívánom, hogy valósuljanak meg!

    A felnőtté váláshoz még annyit, hogy talán eddig nem hangsúlyoztam, hogy természetesen nem kifejezetten egy eseményhez köthető általában, inkább események, állomások sorozata, és szerintem kevesen vannak, akik tűhegyre tudják szúrni a pillanatot, amikor egyértelműen felnőttek lettek.

    Megyek., megnézem a blogod, szép napot Neked!

    Kedvelik 1 személy

  7. Tündérkeresztanyád

    Upsz, most látom, hogy írtál közben, gyorsan erre is reagálok: azok, akik a mai fiatalokat ‘elcseszett generáció’ névvel illetik, hol voltak történelemórán? Az egész XX. század történelmi, emberi, ökológiai szempontból egy borzalmas tragédia volt. Rohadtul össze kell szednünk magunkat, hogy legalább ennyire elbasszuk a következőt.

    Kedvelik 1 személy

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s