Ne bántsátok a tinilányokat!

Csak én érzem úgy, hogy divat lett cikizni, froclizni, kifigurázni őket, lenézően-lekezelően szólni róluk? Bár a Twilightot tízt oldal után dühödten földhöz vágtam, a One Directiontől számcímet sem tudnék hirtelen mondani, azért álljunk meg egy szóra.

A közhőzöngés oka legtöbb esetben a tinilányok irodalmi, zenei, pasi- és öltözködésbeli ízlése. Illetve, ahogy sokan esküdni mernének rá, a mondott ízlés teljes hiánya.

Ez így teljesen rendben van, elvégre miért is ne tanítsuk meg nekik már tizenéves korban, hogy amiért ők lelkesednek, az csupán megmosolyogni való hülyeség? Miért ne tanulja meg  idejében, hogy a saját ítéletében nem bízhat, az ízlése pocsék, a vágyai pedig szégyellni valóak. Különben mitől majd lesz szüksége felnőttként a női magazinokra, amik megmondják, mit vegyen fel, hogy nézzen ki, és miért érezné majd szükségét, hogy mindig legyen mellette valaki aki iránymutatást ad, mit gondoljon, ki legyen?

Máig nem felejtem el, amikor egyszer egy idősebb férfi ismerősünk meglátva, hogy Vavyan Fable-t olvasok elmélyülten (lehettem vagy tizenkét éves talán), úgy érezte, neki fel kell tennie azt a kérdést, hogy  miért nem inkább a Kincses Sziget van a kezemben? Hát, őőőő, izé, az már megvolt négy éve. Na de akkor miért nem valami szép, fiatal lányoknak való könyvet olvasok? Erre nem tudtam mit mondani, azt azért gyanítottam, hogy tán nem kéne előhozakodni azzal, hogy mostanában az ebola vírus felfedezésének történetét bemutató Halálzóna című könyv a másik nagy kedvencem…

Tény, hogy sok évvel és könyvel a hátam mögött azóta már nem bírom Vavyan Fable stílusát, ám akkoriban igenis jól esett, és épp arra volt szükségem. Mint ahogy majd a Stephenie Meyer rajongók egy jó  része is felnőtt fejjel már kevésbé fogja értékelni a lebutított párbeszédeket és papírból kivágott karaktereket.

Igaz ami igaz, sokszor én is erős ingert érzek odamenni Halálos iramban X-edik részéhez sorban állókhoz, mutatóujjam  a sorban legutolsó csávó szteroidokkal lédúsra érlelt mellkasának szegezni peckesen, és komoly tekintettel kérdőre vonni, hogy mégis, hogy képes megnézni ezt a minősíthetetlen celluloidmocskot, ám nem teszem. Rendben, nyilván több igen nyomós okom is van rá, hogy ne tegyem, de a legfontosabb: nem én vagyok a célcsoportja az adott filmnek. Megvan róla  a véleményem, de amíg nem kezdenek arról beszélni, hogy kötelezővé akarják tenni a megtekintését, addig csendben utálom csupán, vagy ami még jobb, igyekszem nem is gondolni rá. (Más kérdés, hogy amikor viszont arra kényszerítenek, hogy azonos szobában tartózkodjam egy olyan tévékészülékkel, amelyen a legújabb török szappanopera aktuális része megy, akkor igenis aktívan és jól hallhatóan szenvedek. Több felvonásban.)

Miért érzi boldog-boldogtalan, hogy véleményt kell nyilvánítania a tinilányok ízléséről? Rajongásáról?

Egészen remek tippjeim vannak.

Az első, hogy az illető ezzel legtöbbször a saját magasan szárnyaló intellektusát szeretné bizonygatni, aminek magasságait mellesleg tényleg az a tény mutatja legjobban, hogy szükségét érezi egyértelműen kinyilvánítani, mennyivel okosabb és kifinomultabb ízléssel rendelkezik, mint egy tizenhárom éves, identitását kereső kamasz. Tanácsom nekik: sokkal hitelesebben tudsz okosnak látszani, ha szimplán csak csendben maradsz. (Esetleg  ha ezt nem érzed elegendőnek, vegyél egy vastag keretes szemüveget. Az egyből segít. Becsszó.)

2. Egyértelműen van benne egy hagyományos ‘ezek a mai fiatalok azt sem tudják hogy…’, indíttatás is, csakhogy  ott van rögtön ‘a fiúk már csak ilyenek, ki kell tombolniuk magukat’, ezzel szemben ‘a lányok már csak ilyenek, ki kell tombolniuk magukat’ nem létezik.

3. Vajon nem ahhoz van-e ennek köze, hogy a nők fejét/testét jobban közügynek, magáénak érzi a társadalom egésze, amibe igénye és ízlése szerint mindenki beleszólhat? Vajon van valami közös abban, hogy mindenki tudja, a tinilányoknak milyen zenét kellene hallgatnia, mit kellene néznie, milyen pasira kellene sóhajtoznia, és abban, hogy látszólag mindenki tudja, egy felnőtt nőnek mikor mennyit kellene szülnie, szoptatnia, stb.? Hogyan kell viselkednie, hogy ne erőszakolják meg?

Esetleg előfordulhat, hogy a rajongás csak akkor elfogadható, ha ötvenes politikusok  ifjúkori megvalósulatlan álmaival találkozik, amelyek késői megvalósításához milliárdnyi közpénzt lehet felhasználni? Mondjuk van abban valami felemelő, hogy milliárdos stadionokat építünk egy évtizedek óta nevetséges szinten lévő sportnak: remek One Direction koncerteket lehet majd bennük tartani. Lehet, öreg fejjel még én is elmegyek.

11 Comments

  1. kunakata

    bár nem tudom megállni, hogy ne cikizzem halálra az 1D-t vagy a 50Shades-t, de bárminemű ok, vagy megérteni akarás nélkül bántani valakit amiatt, hogy életének egy adott pontján (vagy akár egész életén keresztül) érdeklődik ezen dolgok iránt, az tök fölösleges, úgyhogy egyetértek 😀 persze, véleményt nyilvánítani ezekről tök jó dolog, de cseszegetni valakit miattuk már nem igazán

    Kedvelés

    1. Tündérkeresztanyád

      Az ötven árnyalat mondjuk pont nem (csak) a tinilány kategória, de hát ha valaki 25+ ilyet olvas, azon gyanítom, már nem lehet segíteni. XD Nem ítélkezem, attól, hogy mocsadék az ízlése persze még lehet valaki jó ember, szereti a kisbabákat- kismacskákat meg minden, na. 😛

      De legtöbbször elteszem magamban, hogy irodalmi kérdésekben nem lesz döntő az illető szava, és ennyi, vagy max. írok egy blogposztot, de semmiképpen nem állok neki ‘megtéríteni’ embereket.

      Kedvelés

  2. oliv08

    Úgy általában a beleszólást utálom, amikor valaki nem hiszi el, hogy azért, mert neki teszik valami, nekem attól még lehet, hogy nem tetszik. Se most, se később és nem is érdekel és nem is akarom kipróbálni.

    Kedvelés

    1. Tündérkeresztanyád

      Emlékszem, pár hete járta körbe ez a fotó az internetet, amin egy hajón a pasi a telefonját figyeli, miközben egy bálna úszik el közvetlenül a hajó mellett, és ő észre sem veszi.

      (http://i.telegraph.co.uk/multimedia/archive/03188/phone-whale_3188738b.jpg )

      Persze mentek a kommentek, meg a totál közhelyes megjegyzések, hogy ‘annyira netfüggők/telefonfüggők vagyunk, hogy ilyen csodát már észre sem veszünk’, nem figyelünk a való világ szépségeire, a virtuális világ foglyai vagyunk, meg hasonló okosságok.

      Nekem akkor az jutott eszembe, hogy honnan a francból tudják a kommentelő nagyon okos emberek, hogy nem épp élete szerelme szakít vele emailben, nem épp az édesanyja műtétjéről kap híreket, vagy nem épp egyszerűen csak az őt szenvedélyesen érdeklő témával kapcsolatban bukkant valami új és érdekes infóra? És egyébként is, miért és hol van az előírva, hogy mindenkit érdekelnie kell a bálnáknak? Egyáltalán, mitől olyan érdekesek a bálnák? Mi ez a nagy bálnabuziság?És ki nem szarja le a bálnákat?

      Van egy ilyen csordaszellem, hogy bizonyos dolgok KELL, hogy érdekeljenek (próbálj meg egyszer egy tömegben háttal állni a tűzijátéknak, majd meglátod), bizonyos dolgokat szeretned KELL, de pont ez a kimondott vagy sokszor kimondatlan felszólítás öli meg az őszinte érdeklődést.

      Kedvelés

  3. maggie

    Hàt igen….mindig nagy divat volt mondani, hogy ‘ezek a fiatalok, mi sose voltunk ilyenek!
    Na persze….csak rosszabbak. 🙂
    Ahogy soraidat olvastam, eszembe jutott a sok közös emlék….. és az is, hogy felnőttünk.

    …még most is előttem van az a kép, amikor tomboltunk fiatalsàgunk derekàn a hàzibulikban. 🙂 Egyik nap hallottam a Dirty-t a ràdiòban, beugrottak a mozdulatok. 😀

    Kedvelés

  4. Anna Mio

    Egyetértek a poszttal, viszont én meg azt utálom, amikor valaki mindenben hímsovinizmust lát. Én is sok mindenben “lenézem” a hetköznapi tinilányok ízlését, annak ellenére, hogy szintén egy 16 éves lány vagyok. A feministákkal az egyik nagy problémám pedig már ennyi idősen is az, hogy minden egyes dologba, ami ezen a szép nagy világon létezik, a legegyszerűbbektől a legkomplexebb esetekig, képesek belemagyarazni a nézeteiket. Nem ez az egyedüli mozgatórugója a világnak.

    Kedvelés

    1. Tündérkeresztanyád

      Üdv a blogon! 🙂

      A cikkben szereplő példában teljesen véletlen, hogy pasi az, aki bele akar szólni, tulajdonképpen lehetett volna nő is, de hát nem úgy történt.

      Általában a hímsovinizmussal kapcsolatban: nem, nem az egyetlen mozgatórugó, de nem elhanyagolható, főleg Magyarországon nem. (Nyilván vannak más országok is, ahol erős, de mivel ott nem éltem, azokról most nem beszélek.) Nekem amíg otthon éltem, nem volt annyira feltűnő, sokszor én is azt éreztem, hogy jajj, ne magyarázzuk már bele mindenbe. Aztán volt egy elég erős AHA élményem, amikor Skóciába költöztem – itt nem azt mondom, hogy izlandi szinten vannak egyenlőség terén, de inkább afelé közelít.

      A legveszélyesebb korlátok azok a korlátok, amiknek a létezését nem is veszed észre, nem tudsz róla.

      Teljesen más olvasni az újságban a cikkeket, hogy Magyarországon nagyon alacsony a nők aránya a közéletben/parlamentben, nem támogatja a rendszer a gyerekes nők munkavállalását, stb. és más, amikor élő tapasztalat, hogy ugyanolyan lehetőségeid vannak, mint bárkinek. (Pedig én itt pluszban még ‘bevándorló’ is vagyok.)

      A feminizmus pedig önmagában csak annyi, hogy egyenlőséget (de nem egyformaságot) szeretne elérni. Így azt gondolom, nőként alapértelmezetten mindenki feminista, vagy ha nem, akkor megkérdezem, miért szeretné, hogy csökkentett jogai, lehetőségei legyenek.

      Az meg, hogy ki miben látja megnyilvánulni az egyenlőtlenségeket, személyes látásmód, élmények, sőt, mivel emberek vagyunk, gondolom, sokszor hangulat kérdése is. A dolgok persze összetettek, nem lehet mindig mindent minden szemszögből bemutatni, mert akkor nem blogposztokat, hanem több száz oldalas tanulmányokat töltenénk fel, te sem olvasnád el őket.

      Kedvelés

      1. annamio

        Hidd el, tudom mi a feminizmus lényege, és pont ezért vagyok szomorú, ha a mai “feministák” írásaira nézek. Persze mindig vannak olyanok, akik hűek maradnak a szó eredeti értelméhez, de sajnos már nem ők képviselik azt, amit modern feminizmus alatt érteni lehet. Nem valószínű, hogy valaha is feministának fogom hívni magam, mert nem szeretném a nézeteimet abba a kategóriába sorolni, amit ma az emberek a feminizmusból látnak.
        Nem szeretnék egy csoportba tartozni azokkal a nőkkel, akik a feminizmussal azonosulnak, csak azért, hogy azonosulhassanak valamivel (mint a lázadó tinik). A feminizmus ma már csak egy divat a fiatal nők körében, akik szeretik a megkapó szlogeneket, és szeretnek harcolni valamiért. Szintén nem szeretnék egy csoportba tartozni azokkal, akiknek MUSZÁJ szexizmust találniuk mindenben, hogy lehetőségük legyen kidühöngeniük magukat, illetve olyanokkal, akik lenézik a férfiakat és más nőket, akik nem felelnek meg a “feminista ideálnak”, és olyan nőkkel se, akik arról panaszkodnak, hogy mekkora szenvedés az életük a Cosmo címlapjai miatt. És sajnos a többség ilyen. Csomó helyen szükség lenne a feminizmusra ebben a világban, de nem az ilyenre. Ezenkívül azért sem hívom magam feministának, mert szerintem ez a kifejezés leginkább azokat illeti meg, akik aktívan harcolnak a nők jogaiért, amit én nem teszek. A saját jogaimért harcolnék, ha hátrányos megkülönböztetés érne, de nem azért várom az elismerést mert nő vagyok, hanem mert olyan dolgokat vittem véghez, ami miatt megérdemlem. A történelem nagy női alakjait sem azért ismerték el, mert nők voltak, hanem mert erős egyéniségként érvényesülni tudtak. (bocs, ha ködösen fogalmaztam, elég fáradt vagyok)

        Kedvelés

      2. Tündérkeresztanyád

        Abban egyet érteni látszunk, hogy önmagában nőnek lenni (születni), nem teljesítmény, és hogy ha valóban csak ennyi, amit le tudsz tenni az asztalra és ezért tartod magad “feministának”, az legalább is visszatetsző és kontraproduktív. Viszont megkülönböztetném az egy adott eszméért aktívan tevékenykedők és az azt vallók, támogatók, azzal szimpatizálók körét. Számomra az utóbbi kategóriák esetében is van értelme a ‘feminista’ jelzőt használni, annál is inkább, mert a média és a témával foglalkozó irodalom is ezt a fajta megközelítést használja. Eszmék esetében sokszor egyébként is a ‘tett’ egyenlő azzal, hogy szót emelsz, beszélsz róla, így nehéz – lehetetlen – a kettőt elválasztani.

        Megint más a feminizmus egy fejlett nyugati országban és mondjuk Indiában, Afganisztánban stb. Magyarország esete azért érdekes, mert a történelmi-politikai tényezőknek köszönhetően kb. átugrotta a középső szakaszt, az általad említett “harcot” kihagyva egyből az “ezek mindenben szexizmust látnak” retorikájára ugrottunk. (Mellesleg, magyarként az Egyesült Királyságban élve én is sokszor csapok a homlokomra, hogy na neee, ne essünk már túlzásokba, lányok.)

        Viszont az, hogy a feminizmus másképp jelenik meg, nem jelenti, hogy ne lenne teendője, és sokszor nehezebb a mindennapi életet a természetessé válás szintjén átszövő patriarchális szemléletet beazonosítani is harcolni ellene, mint az egyértelmű elnyomást. Másféle bátorság is kell hozzá: annak a vállalása, hogy hibázol esetleg, hogy te így látod, más meg nem fogja így látni. Ez a fajta bátorság mintha még kevésbé lenne magától értetődő egy nő számára, hisz alapvetően az idomulásra, konszenzus keresésére (és sokszor hazugság árán való fenntartására), a tökéletesség (látszatára) vagyunk nevelve.

        És igen, rengeteg dolog van, amiben nagyon nem értek egyet a kortárs, magukat feministának valló szerzőkkel, bloggerekkel, platformokkal. Viszont erről inkább egy külön bejegyzésben írok majd, és köszönöm, hogy gondolatokat ébresztettél bennem!

        Kedvelés

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s