A nem is annyira rossz dolgok a legrosszabbak?

in-ezért fogsz előbb beleőrülni a csöpögő csapba és a pofával a konyhapadlón landoló vajaskenyérbe, mint a munkahelyed elvesztésébe vagy egy durva szakításba.

Illetve ha nem is őrülsz bele, de sokkal tovább fogsz rajta bosszankodni, mint azt előre jósolnád. Sokan valami implicit tudással tudjuk, hogy az életben mintha nem a nagy tragédiák okoznák az igazi nehézségét, hanem az apró problémákkal, bosszúságokkal, kényelmetlenségekkel való megküzdés napról napra, hétfőtől vasárnapig, otthon és a buszon és az utcán és a munkahelyen. Ehhez kell aztán a craft, és minden tiszteletem azoké, akik türelemmel, jóindulattal és az arcukon éteri mosollyal viselik a mindennapi megpróbáltatásokat: a lehugyozott vécédeszkákat, a beakadt cipzárakat, a tyúkszemre taposó utastársakat, a nyomtatóból az utolsó oldal előtt kifogyó papírt. (Én meg már járok a netes buddhista önképzőkörbe, no problem.)

Azonban már nem kell az intuitív tudásunkra hagyatkoznunk, mert minderre tudományos magyarázat is van: a jelenség a Region-beta paradox (Béta-régió paradoxon) névre hallgat. (Remélem, jók voltatok matekból, mert most matek jön muhaha.) A paradoxont legtöbbször a a következő egyszerű példával szokták szemléltetni:

Tételezzük fel, hogy van egy személy, aki két közlekedési módot használ: vagy gyalog megy vagy biciklivel. Gyalog megy mindazon helyekre, amelyek egy mérföldnél közelebb vannak, és biciklire pattan, ha egy mérföldnél távolabb akad dolga. Egy mérföldet húsz perc alatt tud legyalogolni. Mivel azonban sokkal gyorsabban biciklizik, rövidebb távokat (a lenti ábrán látszik, hogy a bétával jelölt egy és öt mérföld közötti szakaszt) gyorsabban fog így elérni, mint az alfa régió (egy mérföld alatti táv) távolabb eső pontjait gyalog.

Region-beta_paradox

Mindez az azonos nevű pszichológiai jelenségnek az illusztrálására szolgál. A nem is annyira rossz dolgok különösen hosszú élete című, Psychological Science-ben megjelent cikkben ismertetik az ezt igazoló kísérlet részleteit, amitől most megkímélnék mindenkit, viszont a lényeg a következő: nagyobb traumák, komolyabb stresszhelyzetek olyan megküzdési mechanizmusokat aktiválnak, amik segítenek az ilyen események feldolgozásában, gyorsítják a lelki egyensúly visszanyerését. Viszont az apró bosszúságok, mindennapi kis parák nem aktiválják ugyanezeket a mechanizmusokat, így adott esetben sokkal tovább bosszankodhatunk rajtuk, mint azt előre gondolnánk. Természetesen az ezekkel járó stressz is enyhül, majd elmúlik előbb-utóbb, ám nem mindig arányos a stressz kezdeti intenzitása annak élettartamával.

Térjünk vissza a tudománytól a mindennapi példákhoz. Ha éltél már meg olyasmit, ami komolyabb válságnak, stresszhelyzetnek vagy tragédiának nevezhető (szeretett személy elvesztése, válás, más országba való költözés, komoly baleset/betegség stb.), akkor van fogalmad róla, hogy ilyen helyzetben (ideális esetben) egyrészt magad is mintha jobban segítenéd magad – több időt töltesz olyan dolgokkal, amik segítenek a feldolgozásban, illetve amiket szeretsz, elnézőbb vagy magaddal szemben, szabadságot veszel ki, többet pihensz, jobban odafigyelsz az étkezésre, segítséget kérsz a környezetedtől -, másrészt a környezetedtől is több támogatást és nagyobb figyelmet kapsz. Magyarul, a durva megpróbáltatások komoly szociális-pszichológiai energiákat mozgósítanak bennünk és körülöttünk, amelyek segítenek csökkenteni a kiváltott negatív érzelem intenzitását.

almotÉpp ezért egy tragédia, egy élet felfordulása katartikus hatással lehet ránk, és hosszú távon akár komoly pozitív változásokat is előidézhet az életminőségünkben. A letört körmökben viszont nincs semmi katartikus. A fűrészes kis fogai egyszerűen csak újra és újra beleakadnak a pulóveredbe, és hiába rágod, rángatod, nem tudsz vele mit kezdeni, míg haza nem érsz, és le nem nyesed ollóval.

Ráadásul letört körmök, orrunk előtt elhúzó buszok, reggeli rohanásban leszakadt gombok esetén zéró vagy zéróhoz közeli a magunktól és kívülről kapott támogatás. Szimplán csak bosszúsak vagyunk, a környezet pedig joggal várja el, hogy ne akadjunk fenn ilyeneken. Mégsem tarthatunk minden alkalommal terápiás csoportfoglalkozást az irodában, amikor valaki otthon felejtette a mobilját, megvágta egy papírlappal az ujját.

Viszont ha a kis hülyeségek ilyen szívósan kitartanak, ráadásul halmozódnak, hisz szinte minden nap történnek, mit lehet velük tenni?

Az első dolog, hogy ismerjük fel, hogy ha bosszúsak vagyunk valamiért, vessünk rá egy pillantást, aztán készítsünk egy mini-tervet, hogyan kezeljük. (Hülye példa: letört köröm esetén nekem segít, ha zsepit vagy ragtapaszt tekerek köré, mert akkor legalább nem piszkálom folyamatosan.) Ez vonatkozhat konkrét kezelésre, megoldásra, vagy amikor ez nem lehetséges, akkor próbáljuk meglátni, mire tanít az adott helyzet, mit mutat nekünk, meglátni benne a kihívást, a kalandot.(Egy nap mobil nélkül.) Ez néha rohadt nehéz.

Mégis, bár apró kis dolgok ezek, amik nem vesznek több időt igénybe egy-két percnél, összeadódva sokat segíthetnek. Hosszú távon pedig megint csak nem lehet eleget hangsúlyozni az életedbe tudatosan beépített ralaxáció, kikapcsolódás fontosságát. Rendszeres meditáció vagy bármi, ami úgy érzed, kikapcsol: futás, séta a szabadban, origami vagy akár horgászat. Persze csak amíg össze nem gabalyodik a damilod…

4 Comments

  1. oliv08

    Ha bal lábbal kelek fel, nekem aztán mindegy, mi történik, a napom eleve pocsék lesz.Ha meg napsugaras szép reggel van és kipihentem magam, akkor jobban viselem vagy fel sem veszem az ilyen dolgokat, mint hogy leesik a vajas kenyér 🙂

    Kedvelik 1 személy

  2. Gyárfásné Orbán Margit

    Én halak lévén egyszerre látok valamit optimistán és pesszimistán is 😀 Néha jó, mert a bosszúságban is meglátom a derűt, de fordítva már nem olyan szórakoztató. 😀 Nemrég olvastam valahol, hogy a halaknak sajátos képi világuk van, na ez rám totál igaz. 😀

    Kedvelés

    1. Tündérkeresztanyád

      Ööööö… ezt az Ikrekre is mondják (mármint hogy sosem egy szemszögből látja a dolgokat), meg ha jól tudom, talán a mérlegre… Okos dolog ez a horoszkóp. 😀

      Szerintem amiről beszélsz, az inkább annyi, hogy nem kétdimenziós aggyal születünk, csak néha túl fárasztó mind a három dimenziót működtetni folyamatosan. Én olyankor megyek futni vagy sétálni, az kikapcsol.

      Kedvelés

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s