Grammar School World – Hétköznapi Seggfejek I.

Grammar School World. A kifejezés Charles Bukowski ‘the schoolyard of forever‘ (Örök iskolaudvar) című verséből van. Az indító kép: iskolakerítés, verekedés, néma szemlélők. Verekedés, abban a tág értelemben, hogy valaki(k) ver(nek) valaki(ke)t. Bármikor, bármelyik iskolaudvaron lehetnénk, a jelenet univerzális és időtlen. Bukowski azonban nem áll meg a gyerekek kegyetlenségénél, a képet kiterjeszti az egész világra az utolsó sorokban: “a grammar school world / even with Herbie Aschcroft dead.”

CharlesBukowski_NewBioImageA bántalmazás nem ér véget az utolsó csengőszó elhalkultával: új helyszínen, új kínzókkal bármikor előkerülhet a régi forgatókönyv. Leggyakrabban munkahelyen történik, ám szinte bárhol előfordulhat, ahol emberek élnek és működnek együtt.

Amikor először olvastam a verset, mellbe vágott, ahogy Bukowski az utolsó sorban megnevezi a fiút, aki vagy húsz évvel azelőtt a kerítéshez szegezve ütlegelte. Pedig Bukowski nem üldögélt aztán otthon a sebeit nyalogatva, mert valahogy sikerült beszorítania, hogy  megírjon még néhány ezer verset, hat regényt és pár száz novellát, eltemesse  nagy szerelmét,  leeresszen  számolatlan liternyi alkoholt a torkán, keresztül-kasul utazza az Államokat – azt hinnéd tehát, egy ilyen élet viharában elmosódik annak a drótkerítésnek képe. És mégis, ott van a név, HERBIE ASCHROFT, fehér krétával, nagy betűkkel felrajzolva az aszfaltra az örökkévalóság iskolaudvarán.

Miért hagy ilyen maradandó sebeket a bullying? Miért tud néha nehezebben gyógyulni az, hogy cikiztek az iskolában, mint egy válás, komoly betegség, szerettünk elvesztése okozta sebek? És egyáltalán, mi az, ami ennyire irritáló a bullyban?

A bullyingra nincs jó magyar szó. Hivatalosan ‘megfélemlítés’ a fordítása, ezt a terminust használják, akik nem akarnak az angol kifejezéssel élni. A bully ebből levezetve a megfélemlítő, az a személy, aki – verbálisan vagy fizikailag- bántalmazza, terrorizálja a  másikat.

Az etimológiai szótár szerint a “bully” szó valamikor 1530 környékétől van jelen az angolban, és eredeti jelentése “sweetheart”, azaz valakinek a “kedvese”, majd innen ment át jelentésváltozáson – előbb “derék embert”, majd “hetvenkedőt” jelentett, míg végül a XVII. század végére nagyjából elnyerte mai jelentését, vagyis a “kellemetlen, kötekedő ember”; “a gyengébbek bántalmazója”.

Általában érdemes utána járni az etimológiának, és így van ez most is: a szó eredeti jelentése (sweetheart) ugyanis rávilágít arra különleges törődésre, amivel  bully látszólag az áldozata iránt viseltetik.

Hogy mi van? – kérdezheted joggal. Milyen törődés?

Sokszor segít az áldozat-bántalmazó viszony dinamikáját megértenünk – főleg a stalkingnál fogjuk ezt majd látni -,  ha megértjük, hogy ez is egyfajta törődés, még ha a lehető legrosszabb értelemben véve is, hisz bántalmazás. A bántalmazás negatív előjelű törődés, és igen, nem jó a törődés szót használnom, de a probléma az, hogy itt kifogyok a nyelvből. A ‘valamivel való foglalkozás’; ‘idő és energia ráfordítás’ lehetne egy semleges leírása a dolognak: ha építően foglalkozom valamivel, az a törődés, ha rombolóan, az a bántalmazás, ártás. (És így hirtelen szörnyű értelmet nyer az is, miért marad valaki benne egy bántalmazó kapcsolatban: Hát ki törődik veled annyira, mint én, te szerencsétlen?)

A bullying egy rendszeres, ismétlődő szóbeli, fizikális és/vagy érzelmi bántalmazás, időben általában hosszabban – hetek, hónapok, de akár évek – elnyúlva. Lehet például folytonos piszkálódás, gúnyolódás, a közösség többi tagjának az áldozat ellen való hangolása, lökdösődés, tulajdon elvétele-megrongálása vagy konkrét fizikai bántalmazás. Még ha egyetlen sornyi szakirodalmat sem olvastam volna el, az első kérdés, ami ezt a definíciót olvasva megfogalmazódna bennem, hogy miért fektet valaki ennyi időt és energiát egy másik személy gyötrésébe?

Bár minden eset némiképp eltérő, azért a főbb okok alapvetően a következőek lehetnek:

– Mert őt magát is bántalmazza valaki, és így “továbbadva” vezeti le annak feszültségét. (Klasszikus: apukát cseszteti a főnöke, hazamegy és szarrá veri a családot)

– Irigység, ez néha tudatos, de legtöbbször a bántalmazó önmagának sem ismeri be. (Ez a helyzet az osztály jólfésült éltanulóját jól megruházó Józsikával.)

–  Az áldozat valamilyen gyengesége, amely esetleg lehet csak a bully szemében létező gyengeség  (itt már szinte minden játszik, bőrszín, testalkat, beszédhiba, zenei preferencia, van-e buszbérlete vagy nincs). Ebben a – vélt vagy valós – gyengeségben  a bully valamilyen saját magával szembeni aggodalma tükröződik vissza, és ez készteti agresszióra. A klasszikus formula szerint: az bánt másban legjobban, amivel magamban is problémám van.

– Főleg iskolán kívüli kontextusban fordul elő gyakran,, hogy a bully valami kezdeti sérelem által véli feljogosítva magát a bántalmazó viselkedésre, azonban ez a  – szintén vélt vagy valós – sérelem egyáltalán nem áll arányban a később tanúsított magatartásával. Itt a saját, ideiglenes kiszolgáltatottságát – hátrányos helyzetbe kerülését igyekszik a kitöréssel kompenzálni, szintén a saját gyengeségével, tehetetlenségével járó átlagnál magasabb stressz levezetése a cél (Klasszikus: a jóvátétel után is nagyon és agresszívan elégedetlen vásárló.)

– Végül: mert megteheti. Azért, mert olyan hatalmi pozícióban van, amilyenben. Nem kell itt nagy dolgokra gondolni, legtöbbünkre már egy körömpiszoknyi hatalom is korrumpáló hatással van. (Klasszikus: a vezetőfülkében kiskirályként trónoló vidéki buszsofőr.)

A fentiekből is látszik, hogy a bully azért különösen undorító állatfajta, mert szinte mindig a gyengébbet bántja, az erősebb kutya láttán pedig a fülét-farkát behúzza. Tekintélyelvűség jellemző rá, gyakran megspékelve egy adag szociáldarwinista szemlélettel – illetve, mivel általában nem tudja, mi az a szociáldarwinizmus, előszeretettel inkább az “erősebb kutya baszik” elvét emlegeti felnőttként. Ez alapján az elképzelt törvény alapján a saját viselkedését igazoltnak látja, és így változtatja büszkén és gondolkodás nélkül lebetonozott iskolaudvarrá az egész világot.

Az áldozata bárki lehet. Direkt választottam Bukowskit témavezetőül, mert a fenti fotóra ránézve egészen biztos, hogy nem az jut eszedbe: “na, ez egy tipikus áldozat”. Lehet olyan, akit valamilyen tulajdonsága miatt már az óvodában is ‘frocliznak’, vagy lehet olyan, aki egy új munkahelyre kerülve találja magát hirtelen a számára addig ismeretlen szerepben, és köpni-nyelni nem tud, hisz ő aztán nem az a tipikus áldozat.

Mit lehet tenni?

Nos, a legideálisabb, ha csírájában tapossa el az ember az ilyen helyzetet, mielőtt kifejlődhetne a mérgező légkör, amiből aztán már nehéz kitörni. Saját gimis példa, hogy érdemes a beszólogatót már az első alkalommal konfrontálni. Ez azért is jó, mert a bully legtöbbször egyáltalán nincs felkészülve rá, hogy nevén nevezed a viselkedését. Ilyenkor azonnal mentegetőzni kezd, “nem úgy értettem”; “nem tudsz egy kis viccet elviselni”; “ne legyél már ilyen nebántsvirág”. Megvan ez a lehetősége, nem érdemes elvenni tőle, a lényeg úgyis az, hogy az esetek nagy részében ezzel gyökerében vágod el a dolgot, hisz látja, hogy nem vagy egy egyszerűen megfélemlíthető személy.

A nehézséget az okozza sokszor, hogy lebénultnak érzed magad, amikor ilyesmi történik. Legtöbben nem vagyunk folyamatosan felkészültek arra, hogy bunkó buszsofőröket, kekeckedő iskolatársakat pattintsunk le, mert a lelkünk mélyén stabil meggyőződéssel hisszük, hogy bízhatunk a világban és az emberekben. (És ez így van jól.) Sokszor csak később tudatosul benned, hogy mi történt, mit kellett volna reagálni, plusz ehhez jön még, hogy érzékeny emberek amúgy is gyakran érzik ‘túlárasztva’ magukat társas helyzetekben. De nem is kell különösen érzékenynek lenni, előfordul a legtalpraesettebbekkel is, hogy épp nincsenek felkészülve a rajtaütésszerű bunkóságra. Ilyenkor vagy jobban reagálsz következő alkalommal, vagy benyeled az esetet, mint az élettel járó apró, bosszantó epizódok egyikét.

Igazán veszélyessé, hosszú távon rombolóvá akkor lesz a dolog, ha a közvetlen, meghatározó környezetben (iskola, munkahely, család) válik rendszeressé a bullying.

Az első, ami ebben segít a bullynak, az elszigeteltség. Ha nem beszélsz róla. Ha te szégyelled magad miatta, és inkább próbálod csendben kihúzni valahogy. Egy nagyon fontos dolgot szeretnék sulykolni, és még fogom is a sorozat többi részében: a titkolózás mindig a bántalmazónak kedvez! Ne titkolózz! Igen, védd meg a magánszférád, de beszélj a dologról az általad kiválasztott személlyel/személyekkel, olyanokkal, akik közbe tudnak lépni, akikben megbízol, vagy akiknek kötelességük közbelépi. Ne titkolózz, több okból sem.  Először is, alapvető önvédelem: ha bármi komolyabb történik, a bántalmazó nehezebben tudja utólag kimagyarázni.  Aztán ott van annak a nem elhanyagolható felelőssége, hogy ami veled megtörtént, az mással is megtörténhet: hogy éreznéd magad, ha a hallgatásodból kifolyólag másnak kellene keresztülmennie azon, amin te most keresztülmész?

A második, illetve az egy per bé, hogy ne szégyelld magad. Igen, tudom. Tudom, hogy te vagy gyenge, te vagy életképtelen, te vagy a nyomi, tulajdonképpen meg is érdemled az egészet, amiért ilyen nyomi vagy. Esetleg elnézőbben fogalmazol magaddal szemben, és szimplán azzal mentegeted a másikat, hogy te vagy túl érzékeny. De tudod mit? Jogod van érzékenynek lenni! Körülbelül mindent, amit ma konszenzussal az emberiség kincsének, megőrizendő értéknek tartunk, az átlagnál érzékenyebb emberek alkottak – némelyek csak jobban megtanultak alkalmazkodni ehhez a Grammar School Worldhöz, mint mások. Senkinek nincs joga úgy bánni veled, hogy az neked szemmel láthatóan bántó, kellemetlen, fáj, rossz, stb. Ha nem szemmel látható, de mégis kellemetlen, bánt, fáj, akkor pedig add tudtára azt az illetőnek. Igen, lehet, hogy tényleg nem tudja! Lehet, hogy náluk otthon halál természetes, hogy üdvözlésképpen leköpik egymást, vagy mit tudom én. (Érezd az iróniát, de azért a lényeg: jelezd, ha valami neked nem oké.)

Ha úgy érzed, semmi más nem segít, akkor ki kell lépni a körből. Iskolát, munkahelyet, lakhelyet váltani. Ez igazságtalannak tűnhet (az is), mert miért neked okozzon plusz kellemetlenséget valaki más bántalmazó viselkedése, de már rövid távon is – hosszútávon meg pláne – javulni fog a közérzeted, életminőséged, önbizalmad, így végső soron te leszel a nyertese a dolognak, még ha a döntést meghozva nem is érzed rögtön úgy. Mégis, elköltözni, másik iskolába iratkozni, új munkahelyet találni ha nem is mindig egyszerű, de összehasonlíthatatlanul könnyebb ahhoz képest, mint a személyiségünkön változtatni.

Mert végül is, a legerősebb védelem bármelyik bántalmazóval szemben: örülj nagyon, hogy nem vagy ő.

Featured image: Unmask Group. (Liu Zhan, Kuang Jun and Tan Tianwei)
Olvass róluk többet angolul itt.

2 Comments

  1. oliv08

    A kilépés nagyon egyszerű, de szerintem csak elodázza a problémát. Sokszor hallom-olvasom, hogy vannak áldozattípusok. Akik hiába mennek el máshová, ott is őket pécézik ki. Talán csak egyszer kellene konfrontálódni, balhét csapni.
    A többiek, akik meg elnézik ezt, titokban örülnek, hogy MOST éppen nem ők vannak kipécézve, pedig lehet, holnap már ők lesznek. Ezért nem kellene hagyni. Sem a társaknak, sem a vezetőknek, sem a tanároknak. Mert az van, amit engednek. Sem óvodában, sem egyik iskolámban nem tűrték ezt, pedig voltak kilógók. Meg lehetne oldani, ha már a bántalmazott kussban van. De már teljesen elfogadott, hogy egy gyerek terrorizál másik 20-at. Vagy csak egyet, de a többi asszisztál. A tanárok tudják, nem hülyék, csak kussolnak. A szülők is. Csak lapítanak. Ezt nem kellene.

    Kedvelés

    1. Tündérkeresztanyád

      Sok mindennek a függvénye, ahogy kialakul egy ilyen helyzet. Nem sokáig dolgoztam tanárként, de egészen durva megfigyelni, hogy melyik gyerek lóg ki, miért, és szinte törvényszerű, hogy ha van egy agresszívabb karakter is a csoportban, akkor ott előbb-utóbb problémák lesznek. A csoport+tanárok felelőssége, hogy ezt hogy kezelik, ha az agresszor nem kap (a hallgatás által sem) bátorítást, akkor hiába kis félénk a másik, nem fog hosszútávon rászállni, hisz nem akarja megkockáztatni a csoport rosszallását, annyira nem nagy legény azért. (Kivéve, ha mégis, de akkor komolyabb problémái is vannak.) Viszont ha a tanár is hibázik, illetve a csoport is a bántalmazott ellen fordul, akkor elég könnyen el tudom képzelni, hogy nem akar valaki az adott környezetben maradni, és ez nem áldozattípusság kérdése. Aztán később vagy megtanul valaki konfrontálódni, vagy nem.

      Egyébként a Bukowski versben is nagyon jól benne van a környezet szerepe: “the eyes of our mates watching/ glad that they were not the victims”. Azaz MINDENKI potenciális áldozat egy ilyen közegben. Ha már nem lesz ott a fájón kilógó gyerek, akkor talál magának mást, akit bánthat. Talán nem hangsúlyoztam eléggé a cikkben, hogy természetesen soha nem egy-két ember kizárólagos felelőssége, amikor hosszút távon elfogadottá válik a bullying egy adott közösségben. Egyszer majd szentelek egy posztot a bystander (tétlen szemlélő) jelenségnek is…

      Kedvelés

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s