A hajszálvékony vonal vélemény és trollkodás között

m-inostanában egy sor konfliktusba kerültem, amik valahogy mindig a véleménynyilvánítás-kritika-trollkodás témaköre mentén robbantak ki. Valóban nem egyszerű különbséget tenni, de kísérletet teszek legalább elgondolkozni rajta.

Kezdem a legegyszerűbbel, a véleménynyilvánítással. Gondolom, nem vagyok egyedül azzal az észrevételemmel, hogy jelenleg a Vélemények Korában élünk. Úgy tűnik, mindenki mindenről markáns véleménnyel rendelkezik, és tudatában is van annak a személyes jogának, hogy a véleményét kifejezze. Ez egy nagyszerű dolog, hisz az emberiség történelme során több évszázadon át húzódó, sok áldozatot követelő harc vezetett addig, amíg végre ki tudtuk, mertük mondani (általában a felvilágosodást jelölik meg választóvonalként): az én fejem is van olyan jó, mint a másé! Sapere aude! (Merj gondolkodni!) – tette meg a felvilágosodás mottójának Kant a horatiusi alapelvet.

Akkor  ez valóban egy nagy jelentőségű, gyökeres változást hozó gondolat volt, amiből egy sor dolog, amit ma az egyénről gondolunk, egyenesen levezethető. Mára ez a felfogás teljesen beépült, természetesnek vesszük, hogy mindenkinek vannak saját meglátásai, amelyek épp olyan érvényesek lehetnek, mint bárki másé, és joga van ezeket ki is fejezni.

Azonban így a XX. század végére – XXI. század elejére mintha  már belefulladnánk a véleményekbe, a sajátjainkba és másokéba is. Személyes tapasztalatom alapján tudom mondani, hogy ma már nem azt kell megtanulnunk, hogy hogyan éljünk a véleménynyilvánítás jogával, hanem inkább hogy hogyan ne.  Mikor ne.  Mert nem lehetünk mindenben szakértők. Mert véges idő áll rendelkezésünkre, amit nem szeretnénk szélmalomharcok megvívására fordítani. Mert a másik ember tapasztalatával, élményeivel nem lehet, és nem is érdemes vitatkozni. Mert elég önkritikával rendelkezünk, hogy felismerjük, a mi véleményünk nem is annyira érdekes/releváns. Szerintem ez mindenkinél egy tanulási folyamat – kamaszként azt hisszük, mi tudjuk a tutit, és hogy a saját személyes felelősségünk mindenkinek jól meg is mondani azt. Kicsit felnőve elkezdjük árnyaltabban látni a dolgokat.

Aranyszabály nincs erre. Nyilván ha személyesen érintve érezzük magunk egy téma által, illetve olyasmiről van szó, amiben van némi szakértelmünk, pláne, ha mindkettő, akkor nagyobb az esélye, hogy nem álljuk meg hozzászólás nélkül. És ilyenkor nagyobb az esélye annak is, hogy valóban érdemben hozzá is tudunk szólni.

Itt, a szakértelem felmerülésével jön be a következő kategória, a kritika. Ez alatt nem azt értem, hogy például  irodalmárnak, esztétának, stb. kell lenni ahhoz, hogy hozzászólj egy blogposzthoz, véleményt mondj egy könyvről, filmről. Mint több száz könyvet elolvasott olvasó, sok-sok filmet látott néző is teljes mértékben megvan a legitimitásod arra, hogy az élményeid összehasonlítva véleményt mondj az adott műről, dologról.  Kritika az, ami az adott írásról – a továbbiakban az egyszerűség kedvéért írott művekről beszélek, de bármit be lehet helyettesíteni -, az adott írásban kifejtett gondolatokról szól. Ebbe természetesen a témaválasztás is beletartozik, bár ha elolvasok egy kiskerti uborkatermesztésről szóló könyvet, aminek a fülszövegéből egyértelműen kiderül, hogy a kiskerti uborkatermesztésről szól, akkor utána némiképp hülyén hat azt kritizálni, hogy a szerzőnek inkább a második világháborút kellett volna eposzi formában feldolgoznia.  Ez itt már a trollkodással határos számomra.

Egyértelmű trollkodás az, amikor nem is az adott műről írok negatív véleményt, hanem a szerző személyét, életstílusát, általam a mű alapján feltételezett tulajdonságait ‘kritizálom’. Emlékszem, az egyik esetben például egy hasonlatot tettem szóvá, ahol a férfi-nő tematika mentén az alkotói válságról való írást  a hüvelygombáról való eszmecseréhez hasonlította a szerző. Bár igyekeztem nem messzire menő következtetéseket levonni egyetlen hasonlatból, azért szóvá tettem, hogy az alkotói válság ily módon történő nemekhez kapcsolásának számomra nincs értelme, nem tudom értelmezni. (Lévén, hogy nő vagyok, hüvelygombám meg még sosem volt, de alkotói válságom dögivel.) Mégsem voltam túl körültekintő, mert a szerző úgy érezte, én őt most lehímsovinisztáztam. (Pedig még csak a gondolataimban sem bukkant fel ez a szó, amikor a kommentet írtam). Ő talán trollkodásnak vette, pedig a művet kétszer elolvasva, ahhoz kapcsolódva, az ő személyének kritizálása nélkül írtam. Mégis, nagyon is megértem, mert íróként az ember valamiféle anyatigrisi (vagy apatigrisi, ha már nemekről beszélünk)  védelmező ösztönnel áll az írásai mögött, amit egy rosszul elejtett szó, nem szerencsésen megválasztott hangnem is azonnal aktiválhat. Ez meg egy másik tanulási folyamat, amin íróként kell végigmenni, nekem is, mindenkinek: elérni azt a szintet, amikor viszonylag ‘lazán’ tudsz viszonyulni a negatív kritikákhoz. (Olyan sosem lesz, hogy örülsz neki, aki ezt mondja, az hazudik.)

A határvonalon átlépve viszont ott van, amikor az adott íráshoz alig vagy egyáltalán nem kapcsolódva egyértelműen a te személyes választásaidat, életstílusodat, feltételezett tulajdonságaidat, érdeklődési körödet szólják le. Szerintem ez trollkodás. Lehet utána kozmetikázni, magyarázkodni, utólag túlérzékenységgel vádolni a másikat, akkor is trollkodás. (Jövőbeli referencia érdekében itt a blogon is ebből indulok ki, mert szerintem elég jól használható munkafogalom.) Minél személyesebb lesz, annál kevésbé tűr további tolerálást. Amikor a Facebook adatlapomról printscreeneli valaki a képeimet, hogy a saját értelmezését bizonygassa, az meg egyenesen a kibaszottul, ijesztő módon személyes kategória. Ez egy ismeretlennel folyó online vita kontextusában nekem a határok mérföldekkel való áthágása. Megvolt a megfelelő lecke számomra az életben (erről talán lesz egy poszt később), hogy az ilyen fajta személyeskedést egy pillanatig se tűrjem, és a saját határaimat én magam húzzam meg.

Bloggerként a határaid meghúzása különösen fontos, hisz folyamatosan ki vagy téve a nyilvánosságnak. Ha nem teljesen titkos a valódi személyazonosságod, akkor pláne. Igaz, magad vállalod ezt a nyilvánosságot, ez viszont egyáltalán nem azt jelenti, hogy mindent tűrnöd kell. Bár nem csak a Vélemények, hanem a Csomagolás korában is élünk, némely tévképzetekkel ellentétben nem attól leszel jó blogger, hogy jó pofát vágsz mások baromságaihoz, hanem hogy jó, érdekes és tartalmas cikkeket írsz.

7 Comments

  1. egycsipetbree

    Szia! Nagyon tetszett az írásod! 🙂 Nem rég hasonlóba esetbe futottam bele, vagyis inkább ő belém… előtte nem volt még ilyenre példa nálam. Akkor kicsit elkámpicsorodtam, nem mertem megkérdezni, hogy más járt-e már így, azt hittem én hibáztam el valamit, de úgy tűnik nem csak engem találnak meg az ilyen alakok… tehát köszönöm ezt az irományt, most végképp megnyugodtam, nem vagyok egyedül! 😀 🙂

    Kedvelik 1 személy

  2. Kuroneko

    Azt vezeted le, hogy mult héten (?) telesírtad a fészen azt a blogger csoportot aminek én is a tagja vagyok azért, mert kaptál egy kommentet az isten háta mögött levő blogodba, amiben valaki amugy teljesen normálisan felhívta a kis figyelmed egy ordító logikai bakugrásra?

    Erre te a lány “háta mögött” elkezdtél trollozni, csak arra nem számítottál, hogy pár óra alatt körbeér az internet és ő bemásolja a képernyőfotót a hülyeségedről a csoportba?

    Nem a te fész oldalad van kiplakátolva olyan selfmotivátor képecskékkel hogy “legyél semmi”?

    Ilyen szintű érzékenységgel szerintem felejtsd el a blogírást, de a reakciód is borzasztó, amivel képtelennek bizonyultál kezelni egy nagyon egyszerű humán interakciót.

    Nőj fel.

    /facepalm

    Kedvelés

    1. Tündérkeresztanyád

      Egyrészt nem értem, hogy ha a Facebookon és az oldalamon is fent van (azóta is) akkor hogy történhetett a háta mögött, mikor egyértelműen teljesen nyilvános a dolog. Ez nem logikai ellentmondás? Vagy esetleg azt gondoltad, én nem voltam akkor tisztában azzal, hogy az interneten lévő dolgokat bárki olvashatja? Abban a téveszmében leledztem volna, hogy ez valami titkos klub, és itt majd jól elbújva kibeszéljük a dolgokat? Kérlek.

      Az ominózus kommentváltáshoz (bár nagyon fárasztó gügyögésnek érzem, és még mindig kevéssé vagyok motivált, hogy magyarázkodjak, de ám jó, legyen): a véleményezett grafikák heteken keresztül fel-felbukkantak a Facebook főoldalamon, különféle magyar és külföldi oldalak és ismerősök megosztásai formájában. Elképzelhető, hogy én olvasok ilyen rossz oldalakat, nekem vannak ilyen gáz ismerőseim valóban, hát legyen; tényleg rengeteg mindent lájkolok-követek, mert érdekel a világ úgy általában. Mit sem változtat a tényen, és a grafikákkal kapcsolatos gondolataimon. Megírtam a cikket, Google képkeresőből belinkeltem a képet, meg az oldalt, ahonnan származik Ennyi a történet.

      Ha nem bírnám a kritikát, a te hozzászólásaid sem jutottak volna át a szűrőmön, viszont egy dolog nagyon melletted szólt: remekül illusztrálod a fenti cikket. Szóval, ha tetszett a szánalmas selfhelp coverfotóm, itt egy másik épületes és kicsit sem elkoptatott idézet, személyesen neked: “Mindenki jó valamire. Ha másra nem, elrettentő példának.”

      És mielőtt elfelejtem: külön gratulálok, hogy valahogy mégis idetaláltál az isten háta mögötti blogomra. 😉

      Kedvelés

  3. oliv08

    Jahajj, engem már küldtek el a francba blogról, van ilyen, aki nem bírja a kritikát. Minek idegesítsük egymást, hát nem remek, ha inkább csak az éljenző kommenteket rakja ki a blogger? 😀
    Az külön öröm számomra, ha más véleményen vagyunk és bepillantást nyerek más látószögébe, ami nekem sosem jutna eszembe.
    A személyeskedés meg értelmezhetetlen számomra, hiszen nem ismerjük egymást, ekkor jobb lezárni a vitát szerintem és ne etessük a trollt.

    Kedvelés

    1. Tündérkeresztanyád

      Azért is született ez a poszt, mert én is voltam már mindkét végén, és próbáltam valami értelmeset leszűrni a tapasztalataimból, igaz, tuti recept nincs, mert mindenki mindenre máshogyan reagál.

      Nem gondolom, hogy jó dolog csak éljenző kommenteket kapni, sőt, én is örülök a kritikának is, ha az értelmes, az írást illeti, és nem azt próbálja megmagyarázni, hogy az én élményem az nem is úgy volt,

      A személyeskedés meg… ehhh, ez az, ami már tényleg kiveri a biztosítékot, úgy gondolom, értelmes vitára képes ember nem folyamodik ilyesmihez. A Facebook adatlapon a régebbi fotók nézegetése -felhasználása meg a stalkingolással határos. Ez akár mondjuk még hízeleghetne is, csak sajnos van rossz tapasztalatom a témában.

      Visszatérve, nyilván olyan bloghoz én sem fogok hozzászólni, amiről azt gondolom, hogy úgy gáz, ahogy van – max. megnézem magamnak, és továbbmegyek. Kritizálásra csak akkor szánok időt, ha látom értelmét. Őszintén, kinek van random utálkozásra ideje-energiája-kedve?

      Kedvelés

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s