Ezért nem fogod sosem megtenni a dolgokat, amiket mindig is meg akartál tenni

Minél előbb szembenézel a ténnyel, hogy nagy eséllyel sosem lesz tiéd az álomautó, sosem jutsz el a helyekre, ahová el szerettél volna menni, sosem írod meg a könyvet, készíted el a fotókat, nyitod meg az éttermet, amit már mióta tervezel, és sosem fogod azt az életstílust élni, amit mindig is elképzeltél magadnak, annál több időd marad azon dolgozni, hogy ez ne így legyen – vagy ha így is lesz, ne válj ettől megkeseredett, megbánásokkal teli emberré ötven éves korodra.

Beszéljünk az álmokról realistán, avagy miért szemen szedett hülyeség, hogy “minden valóra fog válni, amiről csak álmodsz”; “egyszer minden el fog érni hozzád, aminek el kell érnie” és a hasonlók? Miért sokkal nagyobb az esélye, hogy valójában sosem váltod valóra az álmaidat?

1. Mert valójában nem is akarod megtenni őket.

Ez a legegyszerűbb, legalapvetőbb oka az álmok be nem teljesülésének. Ugyan lehet, hogy azt mondogatod magadnak, hogy mindig is  kamionsofőr szerettél volna lenni, de valójában inkább kényelmes típus vagy, aki a kanapén a négy fal között érzi a legjobban magát, és egyébként meg már a biciklizés is túl sok stresszel jár számodra.

Ugyanennek egy másik oldala, hogy sok mindent csak azért akarunk, mert mindenki más is azt akarja. Ma már szinte önmagában azért felnézek valakire, mert az illető nem szeretne rocksztár lenni, luxusautót vezetni, vagy feleségül menni Ryan Goslinghoz.

Az ilyen nem saját álmokat legjobb idejében elengedni. Persze paradox módon erre a legjobb mód, ha egyszer csak megkapjuk, amire vágytunk, és rájövünk, hogy nem is mi akartuk. Nem is vágysz rájuk, mert nem belőled fakad, vakvágány, viszont ha sosem éltük volna meg, halálunkig ott kísértene be nem teljesült vágyként (mint szerencsétlen Ryan Gosling a számítógép képernyőkön). Nekem is mennyivel szegényebb lett volna például az életem, ha sosincs virágmintás gumicsizmám.

joules-womens-welly-print-wellies---navy-floral

Röviden: A legtöbb dologra, amire vágyunk, nem is vágyunk.

2. Mert  nem tudod feldolgozni, hogy kezdő vagy valamiben, ergo a félelmed miatt sosem fogsz tanulni és sosem leszel nem-kezdő

Ha elkezdesz csinálni valamit, bármit, nagy az esélye, hogy nevetségesen szar leszel benne. Ez tény. Olyan ritkán van, hogy elkezdesz valamit, és az egyből tökéletes, vagy akár csak jó. Ha kivételes dolgokat akarsz megtenni, kivételesen magas toleranciával kell rendelkezned a saját hibáiddal szemben. Sőt,  szeretned kell a hibáidat. Örülni nekik.

A fotózás nekem sokat segített ebben, mert itt aztán szinte végtelen a lehetséges hibák száma a technikai beállításoktól kezdve a kompozíción át az utómunkákig. Viszont rém egyszerűen és gyorsan lehet őket korrigálni, valamint nagyon könnyű ugyanabból a képből 15-20 vagy akár 100 különféle változatot előállítani. A fotózás olyan terület, amiben sokat lehet hibázni, és jó is, ha az ember minél többet hibázik. (Míg ugyanez  nem mondható el  pl. a nehézgép-kezelői vagy az idegsebészi szakmáról.)

Ha félsz attól, hogy ki fognak röhögni, akkor elárulok egy titkot: ki fognak röhögni. Sokszor és hangosan. Viszont előbb-utóbb te is csak röhögni fogsz a saját, régebbi hibáidon, mivel ha nem görcsölsz be a sikertelenségtől, óhatatlanul is egyre jobb leszel idővel. (Azért persze nem árt egy időlimitet és kisebb célokat kiszabni magadnak, például ha tíz év énekórára járás után a szomszéd még mindig elmenekül otthonról, amikor rázendítesz, talán neked is inkább a vizuális művészetekbe kellene fektetni az energiáid.)

3. Mert félsz kockáztatni és félsz szenvedni

Mindkettő a komfortzónától való elszakadással függ össze. Mostanában egyébként is divat erről beszélni, ám sokakban esetleg tévesen az a kép alakulhat ki, hogy ez minden esetben egy felszabadító, mámoros érzés. Igen, persze, előfordul néha, hogy jár vele  egy felszabadító érzés is, de többnyire csak fogvacogós rettegés és kínos feszengés, önmagad  rugdosása, és ez egyáltalán nem  kellemes. Mazochisták előnyben. Persze, utána, amikor már könnyebb, amikor az új dolog elkezd beépülni a komfortzónádba, akkor kellemessé válik, körülbelül addig, amíg megint csak túl szűk nem lesz a tér, és kezdődik az egész előröl.  De mindig van egy elrugaszkodás, amikor csak összeszorítod a fogad, és imádkozol a legjobbakért.

Az álmokért dolgozni egyáltalán nem olyan emelkedett fenség, mint a magasztos sas repte a tiszta kék égbolton. Sokkal inkább a kemping sajt jut eszembe róla. Megvan a kemping sajt? Itt egy kép emlékeztetőül – nem szép látvány:

Szegényt mindig jól meg kellett nyomorgatni, hogy kijöjjön rajta az (egyébként számomra visszataszító ízű) krémsajt. Képzeld el, hogy te vagy a csomagolás, és az álmod/céljaid meg a fehér trutyi.

Természetes törekvés a részünkről, hogy igyekszünk kerülni a szenvedést. Valójában az a ‘természetellenes’,  amikor vállaljuk valamilyen cél érdekében, és minél távolabbi, absztraktabb ez a cél, annál nagyobb erő kell legyőzni a természetes ellenállásunkat a lemondással, kényelmetlenséggel, fájdalommal szemben. Már csak ezért is az az alapértelmezett beállítás az életben, hogy az álmok nem valósulnak meg – ha csak nagyon tudatosan nem hozol értük újra és újra áldozatot.

4. Mert nem tiszteled magad

Nem csak a célok-álmok miatt fontosak az önmagunknak tett ígéretek. A másoknak tett ígéreteink is egy önmagunknak tett ígéretre épülnek: megígérem magamnak, hogy meg fogom tartani az adott személynek tett ígéretem, mert magamat tisztelem annyira, és így tudom a másik személyt is tisztelni. Akik folyamatosan megszegik az ígéreteiket, kibúvókat keresnek, notórius késők, magyarul állandóan “segget csinálnak a szájukból”, azoknál itt van a probléma. Ez a magyar szólás egyébként nagyon kifejező a trágársága ellenére is, mert benne van, hogy az adott személy önmagát alacsonyítja le, a saját hitelességét ássa alá, hogy végül az adott szava már fabatkát sem ér.

Azonban sokan, akik megtartják a másoknak tett ígéreteiket, saját magukkal szemben “segget csinálnak a szájukból”. Ez is veszélyes dolog, hiszen minél többször nem teszünk meg valamit, amit elhatároztunk (=megígértük magunknak), hogy meg fogunk tenni, annál kevésbé hiszünk a jövőbeli terveink megvalósíthatóságában. Annál jobban elfogadjuk, hogy “nekem ez úgysem fog összejönni, mert sosem szokott”.

Bár sokszor úgy tűnik, hogy ez ilyen személyek mások érdekeit tartják a szemük előtt, inkább lemondanak a saját céljaikról, mások pillanatnyi boldogsága érdekében, hosszú távon ez nem nyerő taktika, mert pont így válik valakiből megbánásokkal teli, megkeseredett ember. Nézzünk szembe a ténnyel, hogy viszonylag kevés szent járkál közöttünk,  és még kevesebben vannak, akik később nem emlegetik fel, hogy ‘bezzeg én mekkora áldozatokat hoztam érted’. ‘Mindenről lemondtam, csak hogy neked jó legyen.’ Nem egy ismerősöm van, aki gyakran megkapott hasonlókat a szüleitől, és mind kivétel nélkül egyetértenek abban, hogy a szüleik bár ne mondtak volna le ennyi mindenről, ha ezt állandóan az orruk alá kell dörgölniük…

Képes vagy úgy áldozatot hozni valakiért, hogy nem lesz benned megbánás, és akár életed végéig hallgatni arról, hogy te itt valamiről is lemondtál a másik kedvéért? Tedd! Csak ekkor tedd! Ja, hogy ez nehéz? Mondok egy újdonságot: jót cselekedni néha rohadt nehéz.

Szóval: ha magad tiszteled, akkor tudsz másokat is tisztelni.

Az egyik meglepő dolog, amit Edinburghba költözve tapasztaltam, hogy a város tele van emberekkel, akik egészen komolyan veszik az álmaikat. Zenészek, színészek, írók, fotósok, újságírók… nem tudsz úgy bemenni egy Starbucksba vagy Tescóba, hogy a téged kiszolgáló emberek között nem legyen legalább egy feltörekvő tehetség, mert igen, a legtöbbjüknek tehetsége is van. Ez egyrészt elbátortalanító kellene hogy legyen, de én épp az ellenkezőjét tapasztalom: akik komolyan veszik az álmaikat, azok másokét is komolyan veszik. Támogatóak. És mivel tudod, hogy mindenkiből, akinek van valamennyi tehetsége, mégsem lehet író, festő, énekes, stb., jobban tudatában vagy a versenynek, és még jobban dolgozol a saját céljaidért, mert a sok tehetség közül abból lesz valaki, aki csinálja és csinálja és csinálja. (Sőt, az élet egyik rém bosszantó alapigazsága, hogy valójában a tehetségtelen ám igen aktív emberek is előbb befutnak, mint az elképesztően tehetséges lusták. Kapásból vagy  ötöt tudnék felsorolni az  ismerőseim közül is, aki összehasonlíthatatlanul jobban írnak, mint Oravecz Nóra vagy Fejős Éva.) Minden az önmagadért való kiállással kezdődik, mert ha te nem tiszteled magad, akkor az álmaid le se szarnak.

5. Mert az által határozod meg magad, amit már megtettél/megszereztél

Természetesen egy szinten szükségünk van arra, hogy felismerjük és büszkék legyünk saját múltbéli teljesítményeinkre, de ahogy sok minden, ez is egy skála mentén értelmezhető. Bizonyos értelemben valóban a velünk történt dolgok összessége vagyunk, és ezek a dolgok sokszor tárgyiasulnak is például egy oklevél, egy nyaralásból hozott szuvenír, egy eljegyzési gyűrű formájában. Ebből is látszik, hogy némely dolgok jobban meghatároznak, mint mások, bizonyos eseményeket igyekszünk hangsúlyozni, másokat nem tartunk említésre méltónak. Egy produktív, ‘teljes’ élet egyik jelzője, hogy ezek az események az időben viszonylag folyamatosan oszlanak el az életünk során.

100_anniversary_titanic_sinking_by_esai8mellows-d4xbme8Ha az életünket úgy képzeljük el, mint egy hajót,  a kisebb-nagyobb teljesítményeket, eseményeket, eredményeket pedig a jelentőségüknek megfelelő súlyként, (pl. ha átsegítettél egy nénit az úton, az egy kisebb dobozka, ha felneveltél egy boldogságra képes embert, az egy drabál nagy konténer stb., képzeld el csak a játék kedvéért), akkor látszik, miért fontos az, hogy ezek egyenletesen oszoljanak el.

Ha ugyanis túlzottan a múltbeli teljesítményeink alapján határozzuk meg magunkat – gondoljunk példaként az Egy rém rendes család Al Bundyjára, aki előszeretettel emlegette fel, hogy egyszer a gimiben egyetlen meccs alatt négy touchdownt szerzett -, akkor minden súlyt a hajó farába pakolunk. Az életünk a múlt felé húz,  a hajó farnehéz lesz és elsüllyed.

Ezzel szemben aki állandóan a jövőbeli teljesítményeiről  álmodozik – egyszer majd eljön az én pillanatom, na majd akkor… majd majd majd -, az minden súlyt a hajó orrába tol. Az élete valahol a jövőben függ, a hajó orrnehéz lesz és azért süllyed el.

Illetve, ha nem is süllyed el, legalábbis roppant nehézkes előre haladni vele és irányítani. Ez a probléma azzal is, ha a megszerzett tárgyainkkal határozzuk meg magunkat: a tárgyak ugyanis szinte mindig a múltat képviselik. (Azért csak szinte, mert kivételt képeznek ez alól például a munkához, tanuláshoz használt dolgok, amivel a jövőt építjük, illetve az olyan tárgyak, amik könnyen és viszonylag kis veszteséggel pénzzé tehetők, így befektethetőek a jövőbe. Viszont ilyen szempontból meg mégis csak a készpénz a legkirályabb.)

Mindig kellene hogy legyenek céljaid, amiket már elértél, amiken épp dolgozol, és amiket majd el akarsz érni a jövőben.

+1 Végül: sok álomról már elve tudjuk, hogy megmarad az álom szintjén, és valljuk be, sokszor jobb is így. Nem kell mindent megvalósítani, mert némely álomnak kifejezetten nem is áll jól a megvalósulás. Példaként egyik olasz barátomat említeném, aki parából sosem lottózik, mert retteg attól, hogy egyszer véletlenül meggazdagszik. Tudja ugyanis magáról, hogy az első dolga lenne egy pink Ferrarit venni csak azért, hogy otthon a falujában pukkassza az éles nyelvű szomszédságot… Én őszintén tisztelem a következetességet, amivel igyekszik nem megvalósítani ezt az álmát.

8 Comments

  1. Dalma

    Szeretek én is álmokat a lelkemben, és célokat a szemem előtt tartani. Teljesen egyet értek veled, és bár szerintem a jelenre koncentrálni a legfontosabb, azért nem árt a múltunkból tanulni, és kicsit a jövőnkre koncentrálni. Így marad meg az egyensúly. És akkor nem süllyed el a “Titanic” sem… Gratulálok, nagyon jól összeszedett írás! Élveztem! 🙂

    Kedvelés

    1. Tündérkeresztanyád

      Szerintem helyzete válogatja, mikor érdemes a múltra-jelenre-jövőre koncentrálni. Általában valóban hasznosabb a jelenben lenni, de nem mindig. Annyi féle helyzet és élet van, hogy nagyon nehéz általánosságban beszélni erről… nehéz a Titanicot a felszínen tartani. 😀 Egyszer talán majd írok egy posztot róla. Nagyon örülök, hogy tetszett ez az írás! 🙂

      Kedvelés

  2. oliv08

    Rám általában az első a jellemző. Úgy gondolom, ha nem csinálok valamit teljes odaadással, talán nem is akarom. Így persze nem is haladok. Mert csinálgatom, de valahogy mégsem. Várom az ihletet, a jelet vagy valamit, ami előrevisz. Pl. most a tanulással vagyok így. Az a baj, hogy nem hajt senki, nincs cél, időhatár sem, illetve nagyon homályos.

    Kedvelés

    1. Tündérkeresztanyád

      Szerintem idővel az ember rájön, hogy rohadtul nincs ideje. Van, akinél ez huszonöt (ez azért elég ritka), van, akinél hatvan éves korában következik be. Onnantól csinálja akkor is, ha nem jön az ihlet, ha rugdosnia kell magát, mert tudja, hogy ha most nem, akkor ki tudja, holnap lehet-e még.

      És sokszor valóban csak az ‘ugrás előtti pillanat’ nehéz, amikor már csinálod, megjön az ihlet és az energia is. Én legalábbis ezt vettem észre.

      Sokat segít, ha feldarabolod a célod kisebbekre, és ezeket kötöd valamilyen időhatárhoz, mert akkor nem annyira elvont és távoli.

      Kedvelés

      1. oliv08

        Igen, most a rugdosás van, kötelező mennyiség vagy idő. Az a baj, hogyha kell valami cél, azt elérem, de néha kevés. Pl. jogosítvány. Megvan. Na de vezetni kellene, mert így kidobott pénz. Aztán nyelvvizsga. Megvan, de szinten kell tartani, sőt fejleszteni kellene, hogy esetleg később jobb munkám legyen emiatt. Nagyon lassan megy. Kellene valami ötéves terv 🙂

        Kedvelés

      2. Tündérkeresztanyád

        Óóóó, hát ezek a problémák kb. nekem is ugyanúgy megvannak. Mivel elég sok mindent tanultam, csináltam életem során (nem vagyok öreg, csak néha úgy hangzom), sok az ilyen ‘elfekvő tudás’. A probléma az, hogy reálisan nézve a dolgot nem nagyon lehet mindent szinten tartani, nem is lenne praktikus. Például városban élek, busszal járok dolgozni, az autó fenntartása totál kidobott pénz lenne, itt kint ráadásul nem is olcsó mulatság. Van (volt) egy erős felsőfokú francia nyelvtudásom, de az elmúlt másfél évben csak angolul beszélek, ami mellett néha a magyart
        is sínylődik – bár ezen a blogolás segít némiképp. Franciául hetente egyszer van alkalmam megszólalni, úgy vagyok vele, hogy a semminél ez is több.

        Volt egy időszak, amikor egyetemre jártam, tanítottam, és a franciát használtam napi szinten, az angolt meg évekig nem. Aztán pár hónap alatt intenzív tanulással fel tudtam hozni olyan szintre, hogy simán boldogulok.

        Szóval szerintem nem kell aggódnod/aggódnunk, az ilyen dolgok, ha egyszer szükséged lesz rá, hamar visszajönnek. Gondolom, a vezetéssel is így van, bár sosem voltam valami remek sofőr. 😀 Ahogy változik, alakul az élete az embernek, más-más tudásra van szüksége, de az egyszer már megszerzettet mindig gyorsabb előkaparni, mint nulláról indulni. Esetleg hetente-havonta tényleg érdemes rászánni egy “emlékeztető” fél órát, órát.

        Kedvelés

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s