Lehozom neked a csillagokat, meg pár zacskó gumicukrot

Elmélkedés a férfiak furcsa és szürreális ajándékozási vágyáról.

A nők gondoskodóösztönéről gyakran esik szó, de ezzel a poszttal most a férfiak néha különös, néha megmosolyogtató, de minden esetben szívmelengető gondoskodásának szeretnék emléket állítani.

Mert hogy mindig adni akarnak valamit. Mindig hoznak valamit. Ez a valami sokszor kétes használati értékű (=kacat), sokszor az esztétikai értéke is vitatható (=vacak), esetleg a két előnytelen tulajdonságot ötvözve vacak kacat csupán. A szándék a fontos! – mondá nagyanyám, és lassan rá kell jönnöm, hogy igen.

Nagy összegző és elemző korszakom élem épp (úgy az elmúlt egy évben), és ennek folyamán sorra bukkannak fel férfiarcok az életemből, akik mindig kisfiús mosollyal és félszeg büszkeséggel hoztak valamit, mit sem sejtve a valami vacak kacat voltáról. Nyilván a Homo Sapiens evolúciójának egy  korábbi szakaszáról velünk ragadt ösztön-maradvány a felelős a teleshopos késkészletekeért, a miniszappanokért, a tizenötödik csomag kókuszos kekszért. Ugyanaz az ösztön, ami pár ezer évvel ezelőtt biztosította, hogy ne haljunk éhen, most a XXI. század megváltozott körülményei között néha egészen mókás úton talál kifejeződést magának.

Emlékszem, az egész általános iskolában kezdődött. Talán másodikos lehettem, és már vagy három napja együtt jártunk az előttem lévő padban ülő T.-vel, amikor a nagyszünetben  titokzatos ékszerdobozt varázsolt elő a zsebéből. Ilyen ezüstszínű, formás kis ékszerdobozt azelőtt csak filmekben láttam, így lelkesedésem határtalan volt. A benne lévő gyűrűnek nem is tulajdonítottam nagyobb jelentőséget – egyébként is le-lecsúszott az ujjamról, hordani nem lehetett-, viszont az íróasztalom fő helyére került elegáns dobozban percekig tudtam gyönyörködni leckeírás közben. Az idillnek csak az vetett véget, amikor késő délután T. anyja csöngetett be,  és felháborodva kérte számon az én anyámtól, hogy hogyan nem tűnt fel neki, hogy az egy valódi aranygyűrű, amit a fia tőle csent el – és vallotta be a lopás tényét hosszabb vallatás után. Anyámat azonban nem kellett félteni, mert miközben visszaadta a dobozt, közölte, hogy olyan kis vacaknak nézett ki, sosem gondolta volna, hogy igazi.

A memóriám megerőltetve most eszembe jut az is, amikor apukám a Polgári Védelemnél dolgozott, és mindenféle, a szavatossági idő lejártához közeledő, kidobásra ítélt konzervet és egyéb időérzékeny holmit hordott haza. Tudtátok például, hogy a gázálarcnak is van szavatossági ideje? (A benne lévő szén miatt állítólag). Gimis barátnőm még most, évek múlva is világosan emlékszik a szürreális látványra, amikor hozzánk érkezve mindig két gázálarc fogadta az előszobafogason fellógatva.

A hajlam örökletes lehet, mert nagyapám meg az utcai árusoktól vásárolt edény – és késkészletek királya volt. Két háztartást rendeztem már be azokból a cuccokból, amiket ő vásárolt össze nyugdíjas évei alatt, és még mindig van belőlük. A gyerekkorom egy jelenetben összefoglalja az, amikor elvitt minket fagyizni: akárhány gombócot kérhettünk az öcsémmel, nem érdekelte, hogy úgysem fogjuk megenni. Igazából nagyon jól tudta, hogy úgysem fogjuk megenni, és mulatott rajta, ahogy a fagyisnéni egyre magasabbra púpozta a kelyheket. Előre röhögött a markába, hogy most ő milyen jól kitol velünk.

A volt férjemet valóságos itenkísértés volt leküldeni a boltba, ugyanis ő volt az a pasi, akit elküldtél tejért, és plazmatévével jött vissza. Nála az efajta gondoskodó ösztön valamiért extrém mértéket öltött, így a konyhaszekrényünk mindig tele volt Győri Édessel és Haribo gumimacikkal. Ez végül is olyan kis aranyos emlék, így utólag, persze ha nem veszem figyelembe a mélyebb összefüggéseket.

Amikor itt Edinburghban egyszer bajban voltam, és pár hétig egy bőröndből éltem, akkor egy nagyon jó barátom – olyan barát, akivel majdnem, de aztán végül mégsem – az anyja piperecuccait, illatgyertyáit, luxus termékmintáit borította a két hétig bérelt lakás dohányzóasztalára,  annak ellenére, hogy nő lévén piperecuccokban mondjuk pont nem szenvedtem hiányt még ekkor sem. A gumicukrot egyébként ő is szereti, és az öccse kávézójából nyúlja nekem, amikor moziba megyünk. Azért annyit már én is fejlődtem, hogy finoman tudattam vele, legközelebb inkább valami sósat lopjon, ha már.

A legutóbbi pasim külön említésre méltó, mert  általam sosem látott tehetsége volt nagyobbnál nagyobb állatságok ajándékozásához. Tai chi DVD. Pálcikás nyalóka. Kattogtatható lépésszámláló. Női Tea. (Megkóstoltam, és lehet, hogy bennem van a hiba, de semmi nőit nem éreztem az ízében, bár lehet, hogy szegény pont nem egy cisznemű tea volt, ki tudja.) Egy üveg csemegeuborka. Egyszer Iona misztikus szigetéről hozott egy követ, ez kivételesen tetszett, és megtartottam. Viszont amikor egy hímezhető könyvjelzővel állított be, akkor gondolkodás nélkül menesztettem. Elvégre mindennek van határa.

8 Comments

  1. Gyárfásné Orbán Margit

    Ezen most olyan jót nevettem. 😀 😀 Ilyen vacak kacat nekem is egy rakás van…anyuéknál a padláson porosodnak. 😀

    Nekem a legjobb ilyen nevetséges ajándék élményem az, amikor 15 évesen a tesómtól kaptam két igazán undorító műanyag tálcát, meg pár giccses kistálat. Hogy majd ha összeköltözöm valakivel, jól jön!

    Hiába…a pasiknak ez nem megy. 😛

    Kedvelik 1 személy

  2. Carmen Black

    Az első volt barátom úgy gondolta, hogy ő különb lesz és mellőzi a klasszik új kapcsolatos kötelező protokollszerű ajándéksorrendet (bögre, párna, stb.) így vett egy Supermant ábrázoló (fasz alakú) perselyt. Ami csak azért volt cink, mert állandóan a pénzügyeimmel basztatott, és bár nem pénz tárolására gondolta, de ezt logikusan nem gondolta végig. 😀 Aztán kaptam még tőle egy plüss zsiráfot (“nehogymár” sablonos kutya-cica legyen), egy könyvet, ami gyakorlatilag annyira soviniszta, hogy képes megmagyarázni, hogy minden a mi hibánk, és legyünk megértőbbek szegény pasikkal, meg hasonlók és még vagy egy tonnányi képeslapot, amit teleírt. Ezek lefedték kb. 3 közös évünket. És egyetlen cipős dobozt, ami a szakításunk óta immáron 5. éve ugyanott porosodik. 😀

    Kedvelés

    1. Tündérkeresztanyád

      A pénzügyekről inkább ne is beszéljünk… Könyvet venni alapból veszélyes, de én mondjuk inkább nőktől kaptam eddig nagyon gáz, nagyonnem könyveket. Nem véletlen, hogy legtöbbször tényleg sokkal többre értékelek egy ölelést vagy mosolyt. XD

      Kedvelés

  3. oliv08

    Jaj, ez nagyon vicces volt 🙂 Udvardi Panna ajánlására kezdtem el olvasni a blogot.
    Engem bezzeg nem akar senki elhalmozni semmivel, a pasijaim skótok voltak. De komolyan. Férj mondjuk költ, a túlélésre vásárol, amikor hazajön egy rekesz sörrel meg 20 tábla Milkával, szerintem nem is tud egyet venni semmiből, csakis nagy kiszerelésben gondolkodik. Ha vesz magának telefont, akkor nekem is. Ha nem tudok dönteni, melyik ruha tetszik, nehogy egy pulcsit vegyek, vegyünk kettőt. Ha már eljutottunk a butikba.
    Felesleges dolgot nem szokott venni, ha meg akar lepni, kávékapszulát vesz, azt imádom, fő a hasznosság.

    Kedvelés

  4. Tündérkeresztanyád

    Szia, Isten hozott a blogon! 🙂 Igen, a férjek már csak ilyen spejzolósak. (Már kettőnknek van ez a tapasztalata, szóval a dolog tuti biztosnak látszik.)
    Amúgy tök vicces, hogy a könyvjelzős fazon viszont tényleg skót volt, csak ő nemzetisége alapján. 😀

    Kedvelés

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s