Boldog új évet, ön megtalálta már a Gonoszt?

in-esküszöm, nagyon igyekeztem valami optimista évkezdő bejegyzést összeszenvedni, de aztán fuck-this-shit alapon úgy döntöttem, őszinte leszek inkább megint. Végül is hamis optimizmussal úgyse mennék sokra, az valóságból meg még mindig kinőhet valami.

Lássuk, mitől lesz 2015 gyökeresen más számomra, mint 2014 (és az azt megelőző *köhömm* huszonpár év).

A téma egyébként szorosan összefügg egy másik kérdéskörrel, ami mostanában foglalkoztat, mégpedig a felnőttéválással, a felnőttség definiálhatóságával. (Rettegjetek a már sorakozó ‘mitől felnőtt a felnőtt’ posztoktól).

Ahogy idősödtem, sorra hagytam el ugyanis a mérföldköveket, és a legtöbbjüknél nem észleltem komolyabb változást: az első szexuális élmény, de még a nagyonsokadik sem változtatott semmin, az érettségi vizsga homályos emlékű kellemetlenség csupán, a házasság mint aktus ijesztő ugyan elsőre, de örömmel jelentem, nem akadályoz meg senkit tiniket megszégyenítő baromságok elkövetésében, és bár a gyerekszülésről és nevelésről nem tudok nyilatkozni, ahhoz azért eleget láttam magam körül, hogy bizton kijelenthessem, egy gyerek is nevelhet gyereket és maradhat közben maga is gyerek élete végéig.

Mi az hát, ami biztosan felnőtté tesz, ami valóban és végérvényesen elmaszatolja ártatlan lelked csillámos hímporát? Nos, jelenlegi legmegbízhatóbb és felettébb drámainak hangzó elméletem a következő: felnőtté akkor válsz, amikor először találkozol a Gonosszal. Amikor már nem mese, nem mítosz, horrorfilm, nem hit, hanem egyszerre kézzel fogható tapasztalattá lesz. Esetleg időben elnyúlva, és összefüggéseiben kibontakozva, működés közben megfigyelve.

Hogy mit értek Gonosz alatt? Nyilván nem a sokat emlegetett, fején szarvakat, lábán pedig patát viselő úriembert, és nem is a bibircsókos vasorrú banyát. A Gonosz nem személy, hanem tett, bár történetesen ebből a szempontból szükséges hozzá egy személy, aki elköveti. Csak tettként van értelme számomra, mégpedig olyan tettként, amelyet valaki szándékosan vagy lustaságból, nemtörődömségből követ el (itt is megvan a szándékosság: lustaság is választás ugyanis), és ezzel másnak kárt, fájdalmat okoz, mást félelemben vagy hazugságban tart.

Legtöbben naná, tudjuk már kicsi gyerekként is, hogy az emberek lopnak, csalnak, hazudnak. Más azonban elméleti tudással, és más húsba vágó tapasztalattal rendelkezni valamiről. Egy világnyi különbség, ebben az esetben. Nem vagyunk egyformák abban, hogy ez mikor történik meg velünk: ahogy mondtam, van, aki egy életet leél boldog (?) tudatlanságban, másnak pedig alig jut valami a gyerekkorból.

Ráadásul, amint találkozol a Gonosszal, arra is rögtön rájössz, hogy teljességgel elválaszthatatlan a Jótól: meglátod, hogy vannak bennünk szétválaszthatatlanul összefonódva, és hogy fakad ugyanabból a tulajdonságból egyszer csoda, máskor gonosztett. Az olyan frázisok, hogy…

ki a virágot szereti…

jól bánik az állatokkal…

olyan szép rendben tartja a kertet, no és bármit megtenne a gyerekeiért…

amelyek azt hivatottak bizonygatni, hogy az adott személy Jó Ember, puszta önámítás. Az összes fentihez hasonló ‘népi bölcsesség’ cserkészlánykáknak-fiúkáknak szóló tündérmese. A valóságban emberek az egyik pillanatban virágot öntöznek, majd eldobják a PVC flakont az parkban. Rámosolyognak a kisgyerekekre az utcán, aztán hazamennek és pofán verik az asszonyt. Kutyát simogatnak, utána legyilkolják a szomszédot.

Én pedig el nem tudom mondani, ez a felismerés mennyire rettentő.

A nagy ijedtségben nemrégiben fejeztem be Philip Zimbardo: The Lucifer effect című könyvét, amiben a Stanford Prison Experiment néven elhíresült-elhírhedt pszichológiai kísérletről nyújt első kézből származó beszámolót, lévén, hogy ő volt annak kiagyalója, fő szervezője és vezetője. A 70-es években elvégzett kísérlet és az arról szóló könyv lényegében azt a tételt hivatott alátámasztani, hogy megfelelően elcseszett helyzetekben (és a börtön rab-fogvatartó felállása ilyen megfelelően elcseszett helyzet) akárkiből válhat ‘rossz ember’. Bizonyos hatalmi struktúráknak van korrumpáló hatása, és az emberek ebből a szempontból olyanok, mint a növények, amelyek nem megfelelő környezetben maguk is kedvezőtlenül fejlődnek.

A két hetesre tervezett kísérletben előzetes tesztek során teljesen átlagosként azonosított diákokat pénzérme feldobásával osztottak be rab vagy börtönőr szerepére. Semmi releváns különbség nem volt köztük a kísérlet megkezdése előtt, mindannyian büntetlen előéletűek voltak és teljesen normális pszichológiai profillal rendelkeztek. Erre külön odafigyeltek a szervezők.

A kísérletben aztán a lehető leghihetőbben igyekeztek szimulálni a börtön körülményeket: a résztvevők a szerepüknek megfelelő ruhát (a ‘fogvatartottak’ hálóingszerű rabruhát és bokabilincset, az ‘őrök’ egyenruhát és gumibotot) kaptak, szigorúan időhöz kötött napirendet követtek, kemény szabályokkal, amiknek a megszegéséért az őröknek jogukban állt büntetni, noha fizikai erőszakot (elvileg) nem alkalmazhattak.

Az eredmény az lett, hogy a kísérletet öt nap után le kellett állítani, mert a jól fésült kertvárosi egyetemisták ennyi idő alatt fordultak teljesen ki magukból és itatódtak át a szerepeikkel olyan szinten, hogy a kísérletet nem lehetett folytatni annak veszélye nélkül, hogy az valami maradandó károsodást okoz bennük. (Többüknek így is életük meghatározó élménye lett utólagos bevallása szerint.) A rabok legtöbbje ennyi idő után apatikusan tűrte az őrök egyre kreatívabb és öncélúbb kegyetlenkedéseit, az őrök pedig gondolkodás nélkül éltek vissza a helyzet adta maréknyi hatalommal.

Nehéz, egyenesen lehetetlen a történteket úgy magyarázni, hogy voltak elve ‘rossz’ emberek a résztvevők között. Ami még aggasztóbb, Zimbardo a bevezető fejezetben részletesen elemez egy sor olyan incidenst illetve rémtettet, ahol a szörnyűségeket elkövető emberek egészen addig a pillanatig, amíg nekiálltak módszeresen kiirtani a más etnikumba tartozó szomszédaikat,  teljesen normális, hétköznapi emberek voltak. (Meg is szólaltatja némelyiküket a könyvben.)

 Óhatatlanul felteszed magadnak a kérdést: vajon én mit csináltam volna? Hogy viselkedek, reagálok az adott helyzetben? Megpróbálok ellenállni? Megyek az árral?

 Duplán gonosz dolog a Gonosztól tehát, hogy amint megpillantod, egyből ki is csúszik a kezedből: abban a percben, ahogy felnőtt leszel, a mesék szépen rendezett kétpólusú világa irgalmatlanul összekavarodik, emlékké válik csupán. Súlyosabb esetben nem csak hogy összekavarodik, de – egy időre legalábbis – úgy érzed, megfosztottak tőle, elrabolták tőled. Valamit elvesztettél, vagy elvettek.  Ez egy tragédia. Valószínűleg a legtragikusabb, legtraumatikusabb dolog, ami valaha történni fog veled. Visszafordíthatatlanul felnősz. Tovább tetézheti a dolgot, hogyha mindez nem szép lassan, fokozatosan történik, mint a jól ismert Szabó Lőrinc versben, hanem viszonylag rövid idő leforgása alatt, vagy csak úgy á la nature egycsapásra.

Mitől nem fogsz beleőrülni mégsem?

Először is, attól, hogy felfedezed, hogy bár száz százalékos módszer nincs arra, hogy elkerüld a további csalódásokat és kellemetlen felfedezéseket, nem vagy teljesen kiszolgáltatott sem. Megtanulhatod idejében felismerni a Gonoszt, és menteni az irhád – vagy közbelépni, ha kell. De hogyan ismerd fel, ha ennyire szétválaszthatatlanul él együtt mindenkiben? *képzeletbeli cigire gyújt és az arcodba fújja a virtuális füstöt*  Hát figyelj.

1, Figyelj a mintázatra. Az ismétlődésekre.

Alapvetően nem szeretek senkit a múltja alapján megítélni, mert ki nem követett már el hülyeségeket, amiket megbánt – még akkor is, ha pontosan látja, hogyan illeszkedtek azok a jelenlegi énjéig vezető útba. Viszont. A legtöbb igazán kártékony ember múltjába kicsit belepiszkálva szinte azonnal szembeötlik, hogy az élete nagy mértékben hasonló epizódok sorozata, néha hátborzongató egyezéssel. Nagyon komolyan fel kell tenned a kérdést magadnak, hogy mitől történne ezúttal másként? Van rá garanciád? Mit kockáztatsz?

Mindez persze abban az ideális és ritka esetben segít, ha a megfelelő információk birtokában vagy. Vagy még akkor sem, mert… és itt jön be a következő:

2, Figyelj a szakadékra a szó és a tett között.

Másképp fogalmazva, a szakadékra a ‘műsor’ és a konkrét tettek között. A műsor alatt értem a szavakat, de a gesztusokat, kisugárzást is. Mert hiába tudod valakiről, hogy pár éve csúnyán átverte a sógorát, a múlt héten a postás Zsuzsival csalta meg a feleségét, tegnap  a főnöke szemébe hazudott, az éjjel meg hosszan darabolt valamit a kertben bele egy fekete zsákba,  ha közben elbájol a magabiztos szövegével és karizmájával.

Ez nagyon nehéz lehet, és sok tapasztalatot igényel, mert a szimpátia bizony legtöbbször a beszédmódon, gesztusokon, kisugárzáson alapszik. Így méginkább fontos: kőkeményen a Tettre figyelj, ne a Szóra.

3, Figyelj a megérzéseidre, mindenek előtt a zsigeri ösztönödre figyelj, az álmaidra és az álmatlanságodra.

Az előzőnek első ránézésre ellent mond, mégis, saját tapasztalatomból is beszélek, amikor azt mondom, előfordul,  hogy a mérgező emberek közelében a tudatalattid – és/vagy a tested –  üzen neked. Rémálmok, amiknek látszólag semmi alapja nincs, úgy tűnik, semmi kapcsolatuk a valósággal. Nyugtalanság az adott személy közelében. Kitartó, tompa fejfájás. Álmatlanság. Csak hogy néhányat említsek.

Itt már, elismerem kezdünk igencsak spirituális-ezoterikus vizek felé evezni, és egyrészt erre nem mindenki fogékony, másrészt legtöbben lesztek olyan szerencsések, hogy ezt a szintű Gonoszt maximum hírből ismeritek csak.

A hatalmon és képességen kívül, hogy idejében felismert a készülődő Gonoszt, még egy dolog segít a mentális épséged megőrzésében: a szabad akaratra való (ismételt és folyamatos) rácsodálkozás. Még a végképp reménytelen esetnek tűnő emberekben is megdöbbentő módon észreveszed, hogy hogyan dönthetnének másképp, mint ahogy a saját döntéseid utólag górcső alá véve is látod, lett volna más út. Hogy szinte mindig ott van legalább csírája a jónak.  (Más kérdés, hogy  a saját bőröd kockára téve rohadtul nincs kedved rulettet játszani.) Legrosszabb azt végignézni, ahogy ők maguk sokszor fel sem fogják, hogy választanak, miközben meghozzák a döntést. Hogy hogyan válik a Rossz már szinte – azonban sosem teljesen – automatikussá. Mégis, a gonosztett sosem szükségszerű.

A Jó tehát talán csak egy százalékos arány a tetteinkben? Vagy a Jó az, amiből ezek a tettek erednek, egy bennünk lévő hajlam, magunkban hordozott erő? De az előbb már megállapítottuk, hogy gyakran – úgy tűnik –  a gonosztettekkel egy tőről fakad ez is. Egyre inkább arra hajlok, mindenféle, filozófia irányába történő komolyabb elmozdulás nélkül, hogy a Jó leginkább egy, a szabad akaratból fakadó választást követő önzetlen tett. (Az önzetlenbe fogalmába belefér az is, hogy az adott dolgot magamért teszem, addig, amíg ezzel mást nem károsítok.) A tettet azért hangsúlyoztam, mert ha csak a választás van meg, az még nem elég: Dante is beszél a tétlenség általi Bűnről. Avagy Babits megfogalmazásában: vétkesek közt cinkos, aki néma.  Ehhez most remek példám is van, amit egy barátnőm mesélt a két ünnep közti talinkon:

Történt, hogy karácsony előtti bevásárlásukat intézték a pasijával, és már hazafelé tartottak, az Aréna pláza előtti megállóban várva a buszra. Soká jött a busz. Olyan nagyon soká, hogy a barátnőmnek szégyen nem szégyen, vissza kellett menni pisilni a bevásárlóközpontba. Barátja mondta, hogy no problem, megvárja, menjen csak.

Pisi letudva, a barátnőm megkönnyebbülten sétált vissza a megálló felé, amikor a következő jelenet bontakozott ki a szeme előtt a megállóban: a pasija egy kapucnis, csavargó kinézetű férfival dulakodik egy üres babakocsi (!) felett, és külön szürreális mozzanat, hogy a pasija pénzt vesz ki a zsebéből vágja azt a másik férfihoz, ‘nesze, itt van, ha annyira kell, vigyed’ kiáltással. A megállóban várakozó emberek a nagyra nyalt szemmel, a falhoz lapulva, csendben figyelték az eseményeket.

Mint utólag kiderült, az egész szituáció abból bontakozott ki, hogy a kapucnis férfi a barátnőjével és a kocsiba szíjazott kisgyerekükkel állt be a megállóba, akkor már ordibálva a nővel, hogy adjon neki ezerötszáz forintot italra. (Nem kólát akart venni a drága.) Egyre hangosabban és durvábban dulakodott, rángatta a nőt, mire a barátnőm pasija nem bírta tovább, és közbelépett. Az erőszakoskodó férfi nője (felesége?) ezt kihasználva kikapta a gyereket a kocsiból, és elmenekült.

Bevallom, a történetet hallgatva kicsit irigykedtem (és örültem is), hogy ilyen pasija van a barátnőmnek. A Gonosszal szembesülve ugyanis annyira kevesen merünk tenni bármit is. Egyrészt, sokan le vagyunk fagyva, nem tudjuk, mi ez, mit kellene tenni egyáltalán. Másrészt, nem a mi dolgunk. Mi közöm nekem a Gonoszhoz, az más problémája, sosem az enyém, ugye.

És ott van a tagadhatatlan tény, hogy ha eldöntöd, hogy  cselekszel, vagy legalább  felemeled a hangod, bizony, vállalnod kell – ahogy a barátnőm pasija tette-, hogy beverik az orrod. Vagy hogy összevont szemöldökkel néznek rád. Ujjal mutogatnak. Vagy csak csendben, értetlenül és tétlenül állnak körülötted, ami talán mind közül a legrosszabb. Márpedig a cselekvés problémájával állandóan szembesülni fogsz onnantól kezdve, amikor egyszer megláttad a Gonoszt, hiszen utána már soha többé nem tudod nem látni.

Mit tehet az ember, amikor egyszerre elkezdi látni a Gonoszt? Maga körül, idegenekben, ismerősökben, a legjobb barátaiban, családtagjaiban, és persze önmagában is.  Egyáltalán, mit lehet kezdeni a Gonosszal?

1. Üss-vagy-fuss I. : Elmenekülni

Van, amikor nincs mese, a saját testi-lelki épséged előbbre való. Tényleg van úgy, hogy nincsenek meg a megfelelő lelki-anyagi-szociális forrásaink küzdeni vele, és senkinek nem tudnánk segíteni azzal, ha magunk is feláldozzuk.

2. Üss-vagy-fuss II. : Megküzdeni

Feljelenteni, közbelépni, lefogni, amíg a másik menekül (fizikai vagy lelki értelemben). Fogni valaki kezét, amíg magában küzd vele. (Ha hagyja. Erőszakkal ne fogdosd senki kezét.) Rendbe tenni önmagadat.

3. Megbocsájtani

Ez is akkor lehetséges, ha a Gonoszt nem személyként, hanem tettként azonosítjuk. Egy tettet lehet – és a saját lelki épséged érdekében ajánlatos is – megbocsájtani. Nem kötelező, persze. Vannak olyan szörnyűségek (én csak elképzelni tudom szerencsére), amiket véleményem szerint lehetetlen megbocsájtani, vagy legalábbis egészen kivételesen erő kell hozzá.

tumblr_mb9cigSC3V1rhtl1jo1_4004. Embrace the dark side: Elfogadni

Mindenkiben van Gonosz. Nézz szembe vele magadban,és fogadd el másokban is egy egészséges szinten. (Meg ne kérdezd, mi az egészséges szint, mert itt leszünk estig. Csitt.)  Ha ez segít, tapasztalataim és pszichológiai tanulmányaim során azt szűrtem le, hogy érdekes módon azok az emberek, akik a legközelebb állnak ahhoz, amit egy egészséges személy már színtiszta Gonoszként azonosít, nos éppen ők nem képesek magukhoz ölelni a sötét oldalukat.

Miért? Egy öleléshez mindig két fél kell: az egyik, aki ölel, a másik, akit ölelnek, vagy esetleg egyszerre ölelik egymást, de még akkor is, két fél szükséges. Az angol ’embrace your dark side’ (öleld magadhoz a sötét oldalad) nagyon jó kifejezés. Feltételezi, hogy vagyok Én (egy felnőtt Én) és az ez által az Én által azonosított ‘sötét oldal’ (olyan múltbéli tettek, döntések, amik nyomják a lelkiismereted, olyan jelenbéli tulajdonságok, érzések, amikkel nem vagy kibékülve pl. irigység, bosszúvágy, düh).

A helyzet az, hogy attól lesz valaki már reménytelen eset, hogy nem képes magához ölelni a sötét oldalát, mert nincs mit, vagy nincs mivel ölelnie. A két fél közül ugyanis hiányzik neki az egyik. Ez úgy történhet, hogy:

1. Egyáltalán nincs rálátása a saját sötét oldalára, fél attól és ezért letagadja azt maga előtt is, csak néha pillantja meg a szeme sarkából, de ilyenkor is megijed tőle és gyorsan  rácsapja az ajtót megint. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Gonosz ettől megszűnik létezni. El van ő a zárt ajtó mögött is. Ott hízik, növekszik csak igazán a kényelmes csendben. Ez a Dr. Jekyll és Mr. Hyde őrülete, a totális hasadás a két fél között, amikor egyik nem is tud a másik létezéséról.

2. Vagy pedig annyira azonosítja magát a Gonosszal, hogy nincs mivel ölelnie, mert nincs semmi, ami gátat szabna a sötétségnek. Ez a Harmonikus Gonosz, a pszichopaták világa, amire titokban legtöbben irigyek vagyunk kicsit, legalább a tévéképernyő előtt ülve. Nincs küzdelem, nincs lelkiismeret furdalás – de nem lehetséges ölelés sem.

 A legfontosabb azonban a Gonosszal kapcsolatban, amit elfelejtettem mondani, illetve inkább a végére tartogattam: a puszta létezésével felértékel minden jót. Észreveszel olyasmiket, hálás leszel olyan apró dolgokért, amik felett azelőtt esetleg figyelmetlenül siklottál át. Minden elmélyül, mert árnyékot kap. Türelmesebb leszel az emberekkel, mert megérted, milyen terhet cipelnek. Még a mesék is valódibbak, igazabbak lesznek: megérted, mi a tét bennük. Szabad választásból tudsz  gyermek lenni, nem azért, mert nem vagy képes felnőttnek lenni.

Végső soron talán ezért kezdtem bele ebbe a posztba: a választást akartam tudatosítani. Így év elején, úgy érzem, ez különösen aktuális.

2 Comments

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s