Donde estas, Lana del Rey?

m-ini lett ezzel a csajjal? Emlékeztek 2012 és 2013 nyarára? Nekem valahogy úgy telt, hogy a kocsiból kihajolva ordítottam bele a nyári éjszakába, hogy I will láv jú till the end of timesmeg hogy hot summer nájtsz mid July.  Amikor anno egyik napról a másikra az egész világon ismertté vált a Blue Jeans-szel, hónapokig a csapból is ő folyt. A hype talán abban csúcsosodott ki, amikor a H&M reklámarcaként pózolva városszerte óriásplakátokról köszöntek vissza a sokat vitatott ajkai. Ezek után nem meglepő, hogy egyik nap felkaptam a fejem: na de hová tűnt Lana del Rey? És miért nem hallgatom mostanában én sem?

Pedig 2012-ben tényleg viharos sebességgel és intenzitással kerítette hatalmába a slágerlistákat és a divatmagazinok címoldalát, meg egy időre úgy szinte az egész popkultúrát. Mindez annak volt köszönhető, hogy a csúcsra járatott dekadens hollywoodi glamúrt olyan erővel sugározta az arcunkba, hogy lehetetlen volt nem oda néznünk. A dalszövegei, a hangja, a megjelenése szuggesztív és egyedi volt, a Hollywoodra jellemző közhelyes és megcsinált módon. Tökéletesen hozta ezt a figurát egy olyan pillanatban, amikor farkaséhes volt rá a világ.

2012LanaDelRey01PA310112Aztán az egész mintha lecsenget volna, elült volna a vihar.  Még volt egy utolsó nagy kifutás a Great Gatsby filmzenéjével, majd csend. Ennek egyik oka nyilván, hogy nem hogy nem csinált újabb lemezt, de még ráadásul úton-útfélen hangoztatta, hogy nem is fog, mert már ‘mindent elmondott, amit el akart mondani’. 

Ez pedig rezignált belenyugvással elfogadtuk. Talán azért is, mert addigra már annyira telítődtünk mindennel, ami Lana del Rey, hogy kb. olyan csömört éreztünk, mintha lehúztunk volna egy üveg juharszirupot, majd még leöblítettük volna egy csupor mézzel. A dalainak számomra egyébként is van egy ilyen édes-ragadós jellege: eltelítődsz velük. De nem bírod abbahagyni. A csömörig telítődsz. Kellett egy kis szünet. Nem tudatosan, de lassan és biztosan kikoptak a számai a playlistjeimből.

2014-ben aztán alig lehetett róla hallani. Nekem emlékezetes élményem, amikor hosszú szünet után Amszetrdamban benyomtam az egyébként imádott Ride-ot, gondolván, hogy most pont ez kell nekem, aztán nagyon hamar le kellett kevernem, mert akkora erővel vágott arcba, hogy jesszus, mekkora PÓZ ez, mit hadonászik ott a pisztollyal ez az idióta, hogy heveny röhögésbe fulladt az egész. Nem esett már jól a megcsináltsága.

Valamikor nyár végén aztán a Guardiant görgetve egy vele készült  interjúba futottam, amely nagy médiafigyelmet kapott. Konkrétan Lana alábbi szavai miatt:

“I wish I was dead already,” Lana Del Rey says, catching me off guard. She has been talking about the heroes she and her boyfriend share – Amy Winehouse and Kurt Cobain among them – when I point out that what links them is death and ask if she sees an early death as glamorous. “I don’t know. Ummm, yeah.” And then the death wish.

Don’t say that, I say instinctively.

“But I do.”

You don’t!

“I do! I don’t want to have to keep doing this. But I am.”

Do what? Make music?

“Everything. That’s just how I feel. If it wasn’t that way, then I wouldn’t say it. I would be scared if I knew [death] was coming, but …”

Vagyis, az általa és barátja által bálványozott popsztárokról –  Amy Winehouse, Kurt Cobain  – beszélve az szaladt ki a száján, hogy ‘bárcsak már én is halott lennék.’ Erre aztán az online média azonnal felhördült, a Twitteren még Cobain lánya is reagált, mondván, semmi glamúros nincs abban, hogy fiatalon meghalsz, és például nem is ismered majd a saját lányod.

Akkor nagyon érdekelt, hová fog kifutni ez az egész. Egyrészt, baromira nem értek egyet azzal, hogy ha valaki úgy érzi, megtumblr_n5gxxbP8Yc1rc3z3ro1_500 akar halni, hát miért ne mondhatná ezt ki. Utálom ezt az egész halálról-még-beszélni-sem-lehet-csitt kultúrát, meg hogy FOLYAMATOSAN élvezni KELL az életet (és ez néha olyan erős felszólításként van jelen sokak életében, hogy az a felkiáltójel szinte összenyomja őket.) Jogod van nem élvezni. Pont.

Másrészt, nem mehetek el szó nélkül amellett az erős gyanú mellett, hogy ez a ‘nem élvezem a hírnevet jajj de meg akarok már halni’ dolog szintén egy póz, az imidzsének a része. És ez – ebben Cobain lányának van igaza – nem menő. Nagyon nem. Pont az olyan művészekkel szemben különösen aljas húzás, akik valóban szenvedtek azért, attól, hogy oda jutottak, ahol voltak, és akik ebbe valóban belehaltak.

Addig, amíg Lana del Rey csak azt romantizálja, hogy hogyan ragad bele egy pusztító kapcsolatba a Férfival, és ebből hogy nem képes és nem is akar kiszakadni, addig még el lehet nézni ezt a pózt, bár szeretni nem feltétlenül kell.  A halállal szépelegni viszont ízléstelen.

Ugyanakkor, a másik kérdés: Lana del Reyben mindig a gesztust, a pózt szerettük, amikor szerettük, és rühelltük, amikor rühelltük. Ő erről szól. Ha a halál témájához nyúl, azt is ennek megfelelően teszi, miért várnánk el pont itt, hogy ne ‘önmaga’ legyen? Egyáltalán, mi ez a dolog a halál körül? Önmagában a tény, hogy ennyire elgondolkoztatott és reakcióra késztetett sok embert, azt mutatja, hogy saját állításával ellentétben igenis van még mit mondania nekünk.

Tél van, és közben kijött az új album, az Ultraviolence. Vannak rajta számok, amik tetszenek. Változott ugyan a stílusa, de még mindig ugyanazt az tömény noir életérzést nyújtja, amitől elernyednek a csontjaim is. És én megint tudom élvezni.

2 Comments

  1. Rebeka

    Insert “thank you” gif here. De komolyan, öröm volt olvasni a bejegyzést, tökéletesen megfogalmaztad, amit én is érzek Lana-val kapcsolatban. Annyira próbál egyedi lenni a csaj, meg ezt a vintage imidzs-et tolni, hogy az már röhejes és természetesen minden, csak nem autentikus. Meg próbál előadni valamiféle erőltetett melankóliát, világfájdalmat…de ez is csak egy póz, ahogy te is írtad. Egyébként kisebb adagokban fogyasztva kifejezetten bírom a dalait, csak a videóklipjeit ne lássam. Érthetetlen számomra, hogy miért hypeolják ennyien ennyire.

    Kedvelés

    1. Tündérkeresztanyád

      A lakótársammal mostanában van egy ilyen hobbink, hogy nevetségesen hülye dalszövegekre vadászunk, és Lana elég gyakran előkerül 😀 Ez az erőltetett világfájdalom kontextusból kiragadva szinte mindig röhögésre késztet mindkettőnket.

      “Pink flamingos always fascinated me”

      Kedvelés

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s