Élőhalottak románca

450px-Ornamental_Alphabet_-_16th_Century.svgem, nem készülök ilyen címen romantikus zombitörténetet írni, csak ez ugrott be a témáról, amiről beszélni fogok. Mert hogy az elmúlt napokban sokat gondolkoztam rajta, miért nem megy nekem, hogy ‘csak úgy együtt vagyok valakivel’, kötetlenül, elmegyünk ide-oda, néha egymásnál alszunk – de nagyon odafigyelve nem hagyunk ott fogkeféket, alattomos szándékkal félpár zoknikat -, magyarán jól érezzük magunkat különösebb kötöttségek nélkül.

Hogy nem megy, az tiszta sor, a múltban sem voltam képes rá, és kicsit meglepve, kicsit a homlokomra csapva fedeztem fel, hogy nahát, most sem. Egyrészt rövid idő után el kezdenek idegesíteni olyan apróságok, amiről a másik nem tehet szegény, de mégis egyre fokozódik az irritációm, addig a szintig, hogy a végén már a leghétköznapibb dolgaitól is falra mászok.

Amikor szerelmes az ember, akkor ez nem történik meg, mert legalább egy-két évig kémiailag védve vagy az idegölő körömrágástól, kínosan rossz poénoktól és egyéb, a kapcsolatot finomfogú fűrészként nyeszetelő szokásoktól (kivéve az égzengető horkolást, na az már az elején ad az egésznek): egyszerűen nem is veszed észre őket, vagy könnyedén átsiklasz felettük a lila köd hátán szörfözve.

De amikor ‘csak úgy, kötetlenül együtt vagyunk’, az gyakorlatilag a párkapcsolat minden gyötrelme, a szerelem elbódító-megszépítő hatása nélkül. Olyan, mintha józanon ennél gyrost a Keletiben. Jé, ez tényleg így néz ki? Elrettentő. Miért tennél ilyet? Miért tesz ilyet bárki is?!

Csak azért, hogy ne legyen egyedül? Hát, én elég jól elvagyok egyedül általában. (Megkockáztatom, kicsit túl jól is.)

Ez lehet az oka talán, hogy az együttlétre csak két indokot látok:

1, ha menthetetlenül, őrülten szerelmes az ember, vagy

2, ha szexelni akar – viszont ha csak erről van szó, akkor még véletlenül se lézengjen körülöttem a másik annyi ideig, ami alatt rálátást nyerhetek a bogaraira, nyavalyáira, komplexusaira. (Volt egy pasim, aki szex után szeretett sokáig bennem maradni… jó sokáig. Egyszer mellékesen felvetettem neki a fél órán túli parkolódíj gondolatát.)

A kettő között én minden mást valahogy indokolatlannak érzek, sőt, őszintétlennek, és alapvetően az egyedülléttől való félelemmel magyarázom. Ezek persze totál emberi dolgok, így időről-időre mindannyian belesodródunk  kapcsolatokba, amiket nem tudunk megmagyarázni, hogy most miért jó nekünk. Illetve,  amikor utólag rájövünk, miért kellett, akkor sajnos a legtöbb esetben nem az a válasz, hogy mert  hogy azért, mert a másik olyan fantasztikus, ragyogó személyiség, hogy egyszerűen minden időnket vele akartuk tölteni. (Persze ettől függetlenül a másik még lehet nagyon is oké, de most nem ez a lényeg.)

8332571
Jó volt ez a lagzi, de most már ennék egy kis agyat.

Nálam hagyományosan ez a helyzet akkor szokott előfordulni, amikor épp kiléptem egy hosszabb és embert próbáló kapcsolatból, és -türelmetlen természet lévén-  az igény már megvan, hogy továbblépjek, de lelkileg még nem állok készen rá teljesen, még kicsit kába és dezorientált vagyok (lsd. illusztráció), nem tudom, mit akarok, csak hogy akarok valamit, de gyorsan.

Vállalkozó szellemű dalia persze mindig akad, és nekem is tart a lelkesedésem egy-két hónapig, amíg végül rájövök, hogy mintha nem lennék igazán ott ebben a kapcsolatban. Először jól nevelt neurotikusként próbálom racionalizálni, elfojtani, baltával lekaszabolni a kétségeket, de előbb-utóbb kénytelen vagyok szembenézni a lehangoló igazsággal: lelkileg még ott maradtam az előző kapcsolatban. Márpedig akármennyire is idegesítően majszolja a körömágybőrét/fésüli előre a haját/röhög hangosan és vállalhatatlanul a moziban az a másik, akkor is megérdemli, hogy teljes figyelmet kapjon. Hogy amikor vele vagyok, akkor tényleg vele legyek. Vagy ha én nem tudok, akkor legalább hagyjam, hogy más legyen vele (és viselje ennek minden előbb felsorolt kellemetlen következményét).

Mert túl jól ismerem, milyen valakivel úgy együtt lenni, hogy az a másik nem teljes lényével van ott. Nem hogy egy alapvetően szimpatikus (csak hosszútávon elviselhetetlen, de megbeszéltük, hogy erről nem ő tehet) embernek, de az ellenségemnek sem kívánom az érzést. Rövid távon sem egészséges, hosszú távon meg még keményebb lélekromboló hatása van. Hogy tudnám leírni? Emlékeztek a Trónok harcából arra a részre, amikor Daenerys nem tudja elengedni a férjét, Drogót, és követeli a boszorkánytól, hogy támassza fel, aki erre élőhalottat csinál belőle? Él, lélegzik, de csak egy lélektelen, üres test, és ez még kínzóbbá teszi a szerelmének a hiányát, mintha csakugyan fizikailag is el kellett volna szakadnia tőle. Végül Daenerys annyira szenved már ettől, hogy saját kezével öli meg őt.

Hát ilyen érzés. Nem akarjuk senkinek, hogy ezt átélje, ugye? A zombik nem túl szívderítőek, ráadásul rettentően hideg a lábuk.

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s